Anya agymenései

Este, családi kör.

Én: És jó voltál ma?

Gyerek: Persze! A viselkedésemet leszámítva...

Az átlagtól kicsit is eltérő gyerekeknél sokszor felmerül a kérdés, hogy a szívére vagy a szakvéleményre hallgasson az ember? Pláne akkor, ha az a bizonyos szakvélemény sem egységes. Mi van akkor, ha mást mond a pedagógus, mást a pszichológus és megint mást a szakirodalom, ha ellentmondásosak a médiából és az ismerősöktől származó tanácsok, valamint a szülő saját tapasztalata és megérzése is mást sugall? Ki ezt a részletet ragadja ki és tartja fontosabbnak, ki azt. Az egyik véleménye túl szubjektív és elfogult, a másik viszont bármilyen jó szakember, nem ismeri az adott gyereket kívülről-belülről. Könnyű okosakat mondani, mégis nagyon nehéz tényleg okosnak lenni.

A legfájóbb pont mégis az, amikor vadidegenek (de akár családtagok is) kimondják az ítéletet: neveletlen! Mint anya, határozottan tiltakozom! Mondhatják a gyerekemre, hogy eleven, makacs, temperamentumos, rendetlen, szófogadatlan, még azt is, hogy rossz, de hogy neveletlen, azt minden jóérzésű szülő nevében kikérem magamnak! A legtöbben minden tőlünk telhetőt megteszünk, és nap mint nap megküzdünk azért, hogy a legjobbat hozzuk ki az ilyen kis rosszcsontokból. Kár, hogy az emberek sok esetben végletekben gondolkodnak. Ha egy ballépés után nyugodt hangon, türelmesen magyarázol a gyereknek, akkor a szemükben nem vagy elég határozott, sőt, túl engedékeny vagy. Ha viszont felhúzod magad valamin, és emeltebb hangon dorgálod, akkor azért fognak megszólni. Nem mondom, vannak olyan szülők, akik valóban nem törődnek a gyerekükkel (testileg-lelkileg elhanyagolják), de őszintén remélem, hogy ez az elenyésző kisebbség, és ott már nem csak a kicsi viselkedése terén érhetők tetten a hiányosságok.

Kedvencem az a fajta önjelölt „szakértő”, aki egy ún. jólnevelt gyerek szülőjeként kellően kompetensnek tartja magát ahhoz, hogy nevelési módszereidet felülbírálja. Ilyenkor egy szituból sem tudsz jól kijönni. Ha éppen ő szól rá rendetlenkedő csemetédre, és az történetesen szót fogad, máris igazolva érzi magát: „Na látod, így kell ezt csinálni!". Ha mégsem fogad szót: „Nagyon el van kapatva. De lenne csak velem 3 napot, én letörögetném a kis szarvait! Én nem vagyok olyan, mint Anya meg Apa!" Hah! Taníts, mester!

Hadd idézzek egy számomra szinte már etalonná vált internetes cikkből:

„Valamiért szeretjük azt hinni, hogy mi irányítjuk az életünket, mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, és a gyerekeink is olyanok lesznek, amilyennek neveljük őket. Még inkább igaz ez a mások gyerekére. 

Vegyük pl. Eleven Emil és Szende Szaniszló kiskorúakat, akik a szüleikkel együtt összetalálkoznak egy vendégségben. Szaniszló legnagyobb kihágása, hogy óvatlanul teszi le a poharát és kiloccsan a víz a szőnyegre - ami után nem hogy figyelmeztetni nem kell, hogy máskor jobban vigyázzon, hanem meg kell vigasztalni, mert úgy érzi, nagyon rosszat tett. Megkérdezi, hogy levehet-e valamit a polcról és azzal csendben eljátszik, majd visszateszi. Emilnél közben azt kell megakadályozni, hogy felmásszon a könyvespolc tetejére, hintázzon a függönyön, lecsavarozza az ablakrácsot és kimásszon a hetedikről valamint a kádba segítse Szaniszlót és forró vizet engedjen rá - mindezt 10 perc alatt. Szaniszló szüleiben óhatatlanul felmerül, hogy vajon Emil miért nem olyan jólnevelt, mint az ő fiuk: nyilván, mert nem olyan jól nevelték. Bizonyára nem állítottak elé korlátokat, mindent megengedtek neki (valahogy mindig mások azok, akik mindent megengednek egy gyereknek). Azt talán észre sem veszik, hogy Emilnek valójában még több törekvését akadályozzák meg, mint Szaniszlónak: nem kevesebb a korlát, csak máshol kezdődik (és máshol ér véget) a tiltott dolgok sávja.

Azoknál, akik egy Szende Szaniszlót nevelnek, csak azokat lenne nehezebb meggyőzni, hogy következetességgel, jó neveléssel mindenki Szaniszlóvá alakítható, akiknek a sors különös szeszélyéből több Szaniszlót juttatott a sorsolási bizottság. Emil szülei viszont – bár talán hibáztatják magukat és időnként befutják a holrontottamel-köröket –, valahol mégis úgy érzik, hogy Emil akkor is Emil marad, ha a fejük tetejére állnak, és az ezen való töprengés helyett a túlélésre koncentrálnak.

De vajon kin/min múlik, hogy mennyire eleven/neveletlen egy gyerek? Lehetne-e Emilből Szaniszlót vagy éppen Szaniszlóból Emilt nevelni? Sőt, létezik-e Emil és Szaniszló vagy csak mi sütjük rájuk a címkéket, egyikünk ezt, a másikunk azt, mindenki magához mérve az emilséget és szaniszlóságot? Lehet, hogy a gyerekek néha Emilek, néha Szaniszlók, többnyire meg valahol a kettő közötti széles sávban mozognak?”

(Forrás: http://erinto.postr.hu/nehezen-kezelheto-gyerekek-1-a-temperamentum)

Szerintem ennél frappánsabban még senki nem foglalta össze a lényeget. Elkeseredett időszakaimban sokszor elolvastam, és jó szívvel ajánlanám minden szülőnek, nem kevésbé a környezetükben élő megmondóembereknek.

Azt is szomorúan tapasztalom, hogy sokan a humort sem értik. Bárhol megjelenik egy viccesnek szánt leírás a gyereknevelés árnyoldalairól, előbb-utóbb felbukkannak a bezzegszülők és savanyújóskák kommentjei. Előbbiek fennen hirdetik, hogy az ő gyerekük nem olyan, mert a szülő felelőssége meg a jó nevelés, ugyebár… Utóbbiak meg egyenesen a szerző és szimpatizánsai szemére hányják, hogy ha valaki ennyire nem bírja a gyűrődést, minek szül gyereket. De hát könyörgöm, az a szerencsétlen csak egy humoros cikket akart írni, ahol szükségszerűen eltúlzott pár dolgot a maga és mások szórakoztatására, de még így is jócskán van igazságtartalom a poénok mögött. Aki akarja, magára veszi és/vagy jót nevet az egészen, aki pedig nem szereti az ilyet, az minek olvassa végig? Tényleg nem értem.

De térjünk vissza a „szakértők” véleményére. Vegyük például a rajzelemzést, ami köztudottan jól tükrözi a gyerekek érzelmi állapotát és érettségét. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy szabad utat engedjünk az önkifejezésnek, ne avatkozzunk bele, ne kérjük számon az esetleges hiányosságokat, ne szorítsuk megszabott keretek közé. Az én nagycsoportos fiam mindig is utált rajzolni, és örülök, ha nagy ritkán meglep egy épkézláb pálcikaemberrel (na jó, annyira nem pálcika, még köldöke is van :). Egy felmérés alkalmával azzal nyaggatták szerencsétlen gyereket, hogy a rajzán miért nem függőleges az emberke nyaka, és miért nem zöld a fa. Érdekes módon a fülig érő vigyornak és a kezébe rajzolt virágnak nem tulajdonítottak ekkora jelentőséget. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a betűk viszont kifejezetten érdeklik, szinte már olvas, és újabban inkább leírja a nevét, mint hogy az óvodai jelével bajlódjon. Szóval annyira azért nem aggódom.)

De igen, mégis aggódom. Ma ugyanis elbeszélgettünk az óvó nénivel a drága gyermek fejlődéséről. A pedagógus már az értékelés elején bevallotta, hogy hosszú, röges pályafutása során még nem volt ilyen nehéz helyzetben. A gyereknek vág az esze, mint a borotva, de annyira öntörvényű, hogy minden hagyományos pedagógiai módszer csődöt mond nála. Ha valamit a fejébe vesz, abból nem enged. Bármi áron próbál a figyelem középpontjába kerülni. Megállás nélkül feszegeti a határokat. Mindig megtalálja a kiskapukat, ügyesen tudja manipulálni az embereket, csak a saját érdekeit nézi, és ebben a tekintetben nincsenek gátlásai. Mindebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem történik valami gyökeres változás, a fiamból előbb-utóbb bűnöző lesz… vagy politikus. Esetleg mindkettő.

Azt viszont örömmel jelenthetem, hogy rajztudása a jelek szerint mégiscsak fejlődést mutat. Az óvodában a minap lerajzolta egy bizonyos családtagját, ahogy a vécén trónol, miközben a szerelő éppen a dugulást hárítja el. Kreatív ötlet, és még a vízszintes térben történő elhelyezés is rendben volt. Az óvó néni mégis kisebb sokkot kapott, és inkább gyorsan elkobozta a rajzot, mielőtt kitör a csoportban az anarchia. Utólag, négyszemközt azért már nevetgélve mesélte az esetet, és külön nagyra értékelte, hogy bepillantást nyerhetett a gyerek családi életébe, bár ennyire mély bepillantásra azért ő se számított.

Ezek után be kell ismernem, egyre több párhuzamot vélek felfedezni gyermekem és az Indul a bakterház c. alapműből jól ismert Bendegúz között. Csak remélni tudom, hogy a Patás messzire elkerül minket! Sötétebb pillanataimban pedig a Tűzoltó Sam örökös – és meglehetősen ellenszenves – bajkeverője, Norman Price képe rémlik fel előttem. Ilyenkor mindig gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert ha az én mégoly imádott utódom valóban rá hasonlítana, akkor már minden bizonnyal vagy ő nem lenne, vagy én. :)