Anya agymenései

Számomra a nap egyik fénypontja, amikor elfogadható időben és idegállapotban sikerül ágyba dugni egyszülött csemetémet, és eljön az esti mese ideje. Ilyenkor nagyvonalúan felajánlom neki a lehetőséget, válasszon az otthon fellelhető mesekönyvek közül. BÁRMELYIKET. Ha nagyon megérdemli, prémium gyanánt hosszú mesét is kérhet. Ezt a mézes madzagot azzal a nem titkolt reménnyel húzom el az orra előtt, hogy ezúttal nem a rovarhatározó lesz megint terítéken (bár készséggel elfogadom, hogy egy fiú számára a csótányok és dögbogarak éppoly érdekesek lehetnek, mint más szemében egy T-rex vagy egy csillámpóni). Ennél lényegesen vonzóbb alternatívát nyújtanak a kis kinyitható ablakok miatt különösen izgalmas ismeretterjesztő gyerekkönyvek, melyeket, bevallom, én is érdeklődéssel nézegetek. De anyai lelkem ezekben a lefekvés előtti idilli pillanatokban mégsem a Föld kialakulásának rejtelmeire éhezik, sokkal inkább egy igazi, jó kis mesére. Márpedig ilyenre bukkanni nem is olyan egyszerű!

Időnként felhatalmaz a gyerek, válasszak én. Ez többnyire úgy néz ki, hogy én sorolom neki a választékot, ahogy a csövön kifér, ő mindegyikre nemet mond, majd végül abban maradunk, találjak ki egy mesét magamtól. Nem panaszkodhatok, hiszen még a vezérfonalat is megadja egy aktuális rajzfilmkedvenc vagy valós szereplő személyében. Fel van hát adva a lecke: rögtönözzek egy történetet megadott témában, ami lehetőleg vicces, és nem mellesleg valami halvány mondanivalója is van. Ez a próbálkozás néha meglepően jól sikerül, de aztán a remekmű gyorsan a feledés homályába vész.

Abban a ritka esetben, amikor valódi mesekönyvre esik a fiatalúr választása, nagy várakozásokkal lapozunk bele. De nem ám úgy találomra! Első és megkerülhetetlen feladatom: a TARTALOM elolvasása! Lehetőleg többször is. Logikusnak tűnik a kérés, elvégre nem szabad az ilyen döntéseket elsietni, de egy terjedelmesebb mesegyűjteménynél már ez is hosszú perceket vesz igénybe. Ráadásul teljesen feleslegesen, mert egy bizonyos könyvből minden alkalommal UGYANAZT az egy mesét fogja kiválasztani. Újra, meg újra. Hiába a sok érdekfeszítő cím és színes kép, hiába a terelés, a drága gyermek úgyis azonnal lehurrogja a felolvasást, ha nem arra a mesére van éppen ingerenciája. Ami persze szíve joga, végül is ő a célközönség, nem? Anya majd elolvassa a többit magának, ha annyira érdekli.

Mesekönyvek… Ez a téma is megérne egy misét. Van itthon régi magyar klasszikus: öreg királlyal, királyfival, királylánnyal, csóringer kérőkkel, problémás családi viszonyokkal és szövevényes, véres-kardozós, a gonoszt-végül-mindig-legyőzős sztorikkal, amelyeknél félúton én is elvesztem a fonalat. Van aztán néhány fő-fő alapmű nemcsak lebutított, de kifejezetten irritálóra sikeredett változata. Említhetném még a megboldogult lánykoromból fennmaradt, békebeli mesegyűjteményt is, amely neves és kevésbé neves, többségében – mily meglepő! – orosz írók műveit tartalmazza. Mit ne mondjak, itt is bukkantam érdekességekre a vazelinről fantáziáló esernyőtől kezdve az elültetett (igen, szó szerint értsd), majd termőre forduló nagypapáig. Korombelieknek beugorhat néhány emlékezetes olvasmány általános iskola alsó tagozatából is, amikor a derék szovjet meseírók haldokló kiskutyák és pingvinek történeteivel sokkoltak minket előszeretettel. Úgyhogy még csak azt se mondhatom, hogy „bezzeg az én időmben”!

Olyan is előfordult nem egyszer, hogy az ígéretes tartalom és a tetszetős külalak miatt nagy örömmel vettem meg egy új mesekönyvet. Az nyilván csak otthon derült ki, hogy a fordítás, a szerkesztés és a helyesírás kritikán aluli. Nem tudom, ki ellenőrzi ezeket a megjelenés előtt, de a magyart középfokon törő kínai bevándorlót vagy a könyvkiadó góréjának debil unokaöccsét egyaránt elképzelhetőnek tartom. Talán ez csak az én vesszőparipám, de nagyon idegesítő, mikor az olvasással párhuzamosan lektorálni is kell a szöveget, hogy legalább értelmes legyen.

Szóval kezdő anyukaként naivan azt hisszük, az esti mese már smafu, egy könnyed levezető, sőt igazi jutalom a nap végén, de láthatjuk, hogy még ez is tartogathat kihívásokat. És a másfél mondatonként menetrendszerűen érkező közbeszólásokat vagy a mesehallgatás alatt produkált non-stop nyüzsgést még nem is említettem...