Vélhetően minden szülő aggódik a gyerekéért, ezt tekinthetjük természetes, ösztönös reakciónak. Az viszont, hogy ez az érzés adott szituációban mennyire indokolt, könnyen képezheti vita tárgyát, és intenzitása is - vérmérséklettől függően - széles skálán mozoghat.
Ami azt illeti, én személy szerint nem tartozom a túlzottan vagány és kalandvágyó csajok közé. Gyerekkoromban a biciklizés volt a legkockázatosabb tevékenység, amivel testközelből találkoztam. Alapvetően viszolygok az extrém sportoktól (sőt a legtöbb sporttól úgy általában :), inkább a kellemesen nyugis és biztonságos elfoglaltságokat részesítem előnyben. Nyári jogsim van, ami nappal, száraz időben, városhatáron belül érvényes, egyéb esetekben a halálfélelem bármikor képes rajtam eluralkodni. Úszni remekül tudok nagymami stílusban (fej szigorúan a felszín felett), amennyiben a víz meghaladja a 24 °C hőmérsékletet, és a part is megnyugtatóan közel van. Ha mégis le kell merülnöm, erre csakis befogott orral vagyok hajlandó.
Mindezek után megszületett a fiam, aki e tekintetben a tökéletes ellentétem: őt egyenesen vonzza a veszély, így ma már helyette is izgulhatok. Apa természetesen örökös partnere minden fiús és felnőttes tevékenységben, és kórusban hurrognak le, ha nemtetszésemnek adok hangot és/vagy pánikolni kezdek. Ezért időnként elbizonytalanodom: talán én reagálom túl a dolgokat, mert túlságosan puhány és beszari vagyok. De jobban belegondolva, ez így, ebben a formában nem igaz! Ezt alátámasztandó, lássunk néhány példát, a teljesség igénye nélkül…
Óvodás koromban, a korabeli rajzok tanúsága szerint ejtőernyős akartam lenni, és legalább egy ugrás teljesítése a mai napig szerepel a bakancslistámon. Ültem már sárkányrepülőn, és nagyon élveztem, éppen ezért nem jelent kihívást a hullámvasút és az óriáskerék sem. Életem első randiján Chuck Norris egyik filmjét néztük meg (jó, ezt nem én választottam, de akkoriban, multiplex híján egy kisvárosi moziban, adott napon csak annyi volt a választási lehetőség, hogy beüljünk vagy sem :). Szeretem a horrorfilmeket és mindent, ami misztikus, paranormális, spirituális jellegű vagy természetfeletti. Régebben volt skorpiónk, simogattam már kígyót, a békákat és egereket kifejezetten aranyosnak tartom, egyszer pedig egy egész nézőközönség szeme láttára befeküdtem egy élő krokodil alá (ld. Anya, a bevállalós: http://anyaagymenesei.blog.hu/2014/04/29/anya_a_bevallalos#more6098039 ). Blicceltem már metrón, héven, villamoson, és el is kaptak. Tinédzser koromban buli után bármikor hazamentem egyedül a parkon keresztül. Legutóbb pedig a strandon lévő óriáscsúszdát is kipipáltam. Ennek fényében nem érzem magam reménytelen esetnek, még akkor sem, ha egykori „hőstetteim” egy része mindössze fiatalkori elhajlásnak és egyszerű felelőtlenségnek tudható be. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy örökmozgó kisfiút nem kötözhet le az ember, neki lételeme a kaland, és összességében - a körülményekhez és magamhoz képest - egész jól veszem ezt az akadályt.
Eddigi megfigyeléseim szerint ugyanakkor az életkor előrehaladtával az aggódnivalók köre exponenciálisan növekszik. Míg a gyerek egyre önállóbb lesz, a szülő/nagyszülő egyre rugalmatlanabb, és a szemében lassan MINDEN potenciális veszélyforrássá válik (jajjjj, úristen, megfázik, leizzad, kifárad, megcsípi, beüti, leejti, koszos lesz, vizes lesz, eszik, nem eszik, hogy eszik, mit eszik stb.). Ha eljön ez a nap, az ég irgalmazzon majdani unokáimnak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.