HTML

Anya agymenései

Ahogy a költő mondaná: „Van minálunk hajcihő, kitűnő hangulat. Olyan, mint a vadnyugat: zenebona, ricsaj.” :)

Facebook oldaldoboz

2016.09.21. 01:04 Chain Bridge

Kisállatok evolúciója a családban

 

A legtöbb gyerek életében eljön az a pillanat, mikor a bodobácsok céltalan hajkurászását, illetve a környezetében élő egyéb állatokkal kialakított felszínes kapcsolatokat megelégelve olthatatlan vágy ébred benne, hogy megállapodjon, vagyis egy állatka büszke tulajdonosa legyen, jelentsen ez bármit is. Némelyikük egy kistestvérrel is beéri, de ez többnyire csak átmeneti állapot, és pár év múlva egyesült erővel kezdenek kampányolni – jellemzően – egy kiskutyáért. Persze a gondos szülők előre tudják, micsoda felelősséggel (és macerával) jár mindez, fáj is a fejük, hogy lehetne a lehető legjobban kijönni a buliból. Mert hogy ugye nem árt, ha felelősséget tanul az a gyerek, és persze anyáék is szeretik az állatokat, de a kutyán kívül azért van még egy-két faj, ami szóba jöhet, figyelembe véve az adott feltételeket (lakáskörülmények, gyerekek életkora, család időbeosztása, büdzsé stb.). Ha tehát mindenki alaposan átgondolta a dolgot – és a gyerkőcök szájából századszor is elhangzott a szent fogadalom, mi szerint isten bizony ők fogják gondozni, takarítani kedvencüket, jó lesz a bizonyítvány, mindig megeszik a spenótot, és bármi egyébre hajlandóak életük végéig, csak teljesüljön leghőbb vágyuk –, akkor irány a kisállatkereskedés! Elsőre talán megteszi egy pár guppi is, aztán meglátjuk…

 

Nos, mint tudjuk, a halaknál nem állt meg a törzsfejlődés, így várható, hogy szépen lassan a családban is megjelennek az újabb igények. Mint például az alábbiak.

 

Hal – Előnyök: olcsó (leszámítva az akváriumot meg a hozzá tartozó sok kis biszbaszt), csendes, ártalmatlan, gondozása viszonylag egyszerű, kis helyigényű, nem kell levinni sétálni hóban-fagyban-sárban-esőben, minimális felfordulást okoz a lakásban (hacsak ki nem borul az akvárium, eláztatva a padlószőnyeget és az alsó szomszédot). Hátrányok: nem szőrös, nem lehet vele játszani.

 

Teknős – Egy fokkal bonyolultabb jószág, és már egy levegőt szív velünk, de még csend és nyugalom honol a lakásban. Viszont ez sem szőrös...

 

Papagáj – Továbbra sem gond a sétáltatás (kirepül ő magától is, ha nem vigyázol). Ugyanakkor hangos, mint a rosszseb, és szemetel. Egy szóval minden kisgyerekes anyuka (rém)álma.

 

Hörcsög – Végre valami szőrös! Kár, hogy nem lehet jóóóól megdögönyözni, vagy legalábbis nem sokáig… Sajnálatos módon a hörik várható élettartama az inzultusoktól függetlenül sem túl hosszú, így 2-3 évente garantáltan gyászba borul a család.

 

Macska – Szőrös is, játszik is, de a fene se tud sokszor kiigazodni rajta, és nem áll tőle távol némi pszichopata hajlam. Macskásnak születni kell.

 

Kutya – Előbb-utóbb úgyis ez a vége. Az evolúciót nem lehet megállítani.

 

Megjegyzés (a kóros humortalanságban és kioktatási kényszerben szenvedő embertársaink kedvéért, akik szerencsére még nem bukkantak fel errefelé, de sose lehet tudni): Tisztában vagyok vele, hogy a hörcsög nem egyenes ági leszármazottja a papagájnak, sőt a kutya sem rokona a macskának, hiába laknak sokszor egy fedél alatt, és próbálják a gazdik beléjük plántálni a testvéri szeretetet. Ezért az evolúcióelmélet megvitatását javaslom, halasszuk egy arra alkalmasabb időpontra. Köszönöm a megértést! :P

Szólj hozzá!

Címkék: család állat


2016.08.28. 11:16 Chain Bridge

Kis lépés, nagy ugrás

Jelentem, túlestem rajta! Na nem úgy „túl”, épp a megfelelő helyre. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, élek, és ezt a bejegyzést sem a halálos ágyamon, talpig gipszben mondom tollba a megözvegyülés kapujában megtörten ácsorgó életem párjának. Aki drámát vagy horrort várt, annak most csalódnia kell. De kezdjük az elején!

 

Az ejtőernyőzés első gondolata még zsenge óvodás éveimre datálódik, mikor a roppant eredeti felkérésnek eleget téve lerajzoltam, mi szeretnék lenni nagy koromban: ejtőernyős! Máig fogalmam sincs, melyik előző életemből származhat az ötlet, ugyanis akkoriban sem voltam kifejezetten vadulós fajta. Valójában többnyire a mulyákhoz közelebb eső oldalon helyezkedtem el, akire nézve a legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy rajzolás közben megalszik a tej a szájában. A dolog valahogy mégis befészkelte magát a fejembe, és felnőttként a bakancslistámra is felkerült. Így idén még egy okkal több volt, amiért nagyon vártam a nyarat és a hazautazást.

 

De mielőtt  rátérek a repkedős részre, engedjétek meg, hogy kicsit elkalandozzak...

 

Otthon tartózkodásunk testileg és lelkileg is rendkívül örömteli volt. A rég látott család, barátok társasága, nyaralás, evés-ivás, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem.

 

Ami az evészetet illeti, egyértelműen a magyaros ízeket részesítettük előnyben, hiszen ezekre hónapok óta ki voltunk éhezve, és ezúttal az sem tántorított el minket, hogy az étkek nagy többsége (hiányos) tápanyag- és (túlzott) kalóriatartalom tekintetében kimeríti az önpusztítás fogalmát. Olyan finomságokat fogyasztottunk viszonylagos gyakorisággal és nagy élvezettel, mint például lángos, kolbász és barackpálinka, Norbi – ­ na nem az Update-es guru, hanem a balatonparti büfés – ajánlásával. Mondjuk volt eset, ahol sikerült példás önuralmat gyakorolnunk. A vattacukor-árus standjánál cirkalmas felirat hirdette, hogy itt „Cotton candy” kapható ám, mégsem futott össze a szánkban a nyál.

 

A Balcsi mellett töltött napok során többször is megrohantak az emlékek. Először kis totyogóként jártam itt és szedegettem az árokparton a békákat, a tóból a hínárt, és csak akkor lehetett kiimádkozni a vízből, ha már lilult a szám, de még ekkor is váltig állítottam, hogy nem fázom. Bezzeg így felnőtt fejjel nagyobb sokkot jelent a hideg (értsd: 24 fok alatti) vízbe merészkedni, mint kiugrani a repülőből. Akkoriban azt se értettem, anyu hogy bír a napon feküdni órákig, mikor fürödni is lehet. Ma már értem. Aztán jóval később, huszonévesen a haverokkal jártunk ide egy-egy hétvégére, és még a szállásra sem volt gondunk, mert úgyis átmulattuk az éjszakát, ahhoz a minimális alváshoz pedig bőven megfelelt az autó ülése. Istenem, de rég is volt! A parton mindig szólt a zene, és úgy éreztük, a nyárnak sose lesz vége. Persze vége lett, hogy más kalandok vegyék át a féktelen bulik helyét. Ennek köszönhető, hogy idén már férjemmel és kisfiunkkal nevetgélhetünk itt, fagyival a kezünkben ücsörögve a füvön, nézve a naplementét. Lelki békémet csak futólag zavarta meg, hogy egy csapat arra vetődő, tizenéves suhanc flegmán lenénizett. Szomorkás mosollyal nyugtáztam magamban, hogy nem csak a strandoláshoz magunkkal vitt Siófok Beach House-os törülköző kopott meg kissé az elmúlt másfél évtized alatt...

 

De mit számít az idő múlása! Félre az előítéletekkel! Hiszen végre eljött az izgalmas nap, mikor teljesülhetett ejtőernyős álmom!

 

Ezt megelőzően mindenfelől jöttek a jó szándékú intelmek. Aki már ugrott, biztosított róla, hogy szuper élmény lesz, bár... míg lent rohadt meleg van, fent dermesztő hideg, a helikopter hangos, ráadásul repül, és egy idegennel leszek szorosan összekötözve idétlen pózban, miközben már a zabszem se fog a fenekembe férni. A leggyakorlatiasabb tanácsot mégis mindkét lábával a földön járó húgomtól kaptam. Szerinte aznap viseljek barna színű nadrágot, biztos, ami biztos. De lelkesedésemet családom aggodalmasabb tagjai sem tudták letörni. 

 

Rövid felkészítés és búcsúzkodás után felszerszámozva, teljes harci díszben felszálltunk a helikopterre. Egyedül én voltam újonc tandemes, rajtam kívül profi ugrócsapat népesítette be a gép fedélzetét. Örvendetes volt látni, hogy nem a pánik különböző stádiumait tükröző, megszeppent arcok vesznek körül, hanem vidám, fiatal, spanyol srácok, akik kíváncsian figyelték, mikor hatalmasodik el rajtam a rettegés. De az ijedtség legkisebb jelét sem éreztem, kellemes izgatottsággal gyönyörködtem az alattunk elterülő Balaton nem mindennapi látványában. Nem volt melegem, nem is fáztam, nem volt túl hangos, sem kényelmetlen. Egész végig tökéletesen biztonságban éreztem magam. Ráadásul abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a fiúk elénekelték egyik társuknak, majd külön nekem is a Happy Birthdayt. Mondanom sem kell, még sosem köszöntött a szülinapomon férfikórus 4000 m magasan. Aztán lepacsiztunk, és mintha mi sem lenne természetesebb, sorban kiugrottunk.

 

Korábban úgy gondoltam, fölösleges macera a kamerázás, én ugyan nem fogom senkinek mutogatni, hogy lebegő pofazacskóval hasítom a levegőt, és ki tudja, még milyen arcot vágok zuhanás közben egy tandempilótával a hátamon. Az én szememben ez majdnem ugyanaz a kategória, mint egy szülést levideózni az output felőli oldalról. Kösz, inkább kihagyom –­ gondoltam. Végül ismerőseim mégis rábeszéltek, és nem bántam meg. A képek tanúsága szerint még a gép elhagyásának pillanatában is vigyorgok. Szerintem ez mindent elmond az érzésről. A többit nem részletezem, azt át kell élni. Biztos mindenki kicsit másképp emlékszik vissza. De annyit elmondhatok, érdemes volt ennyi évet várni. Felejthetetlen élmény volt! Ahogy földet értem, már indultam is volna újra. 

 

Földet érés... Itt az idő. Visszatérni a felhők közül, a gondtalan nyaralásból a hétköznapokba, de újabb emlékekkel gazdagabban. Jó pár év múlva talán a fiam fog mesélni az unokáknak a régi nyarakról: „És képzeljétek, mikor nagyanyátok kiugrott a repülőből..." :)

 

„A nyaralás messze száll, sok emlék visszajár.

Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár!”

(KFT)

 

2 komment

Címkék: anya emlék nyár ejtőernyő Balaton


2016.05.12. 00:28 Chain Bridge

Szülünk? Szülünk, vazze!

 

Nemnemnemnem, „vénségünkre” nem vágunk bele egy újabb babaprojektbe. A pro és kontra érveket felsorakoztatva, felelősségünk teljes tudatában úgy határoztunk, nekünk nagyon is megfelel az édeshármas. És tényleg nem csak a szülés miatt, mert az valóban... emlékezetes (kinek így, kinek úgy, kinek a gyertyafényes meghittség jut róla először eszébe, kinek a vágóhíd, de abban egyetérthetünk, hogy az új kis élet kezdete maga a csoda).

 

Tudom, egyszer ígéretet tettem, hogy nem fárasztalak titeket a szüléssel kapcsolatos elmélkedéseimmel. De most volt anyák napja, meg itt ez a Születés Hete rendezvénysorozat, aztán nyakunkon a gyereknap is, így egy ellágyult pillanatomban úgy döntöttem, ez alkalomból felidézek néhány momentumot a teljesség igénye nélkül, ha más nem, a magam szórakoztatására. :) Akit irritál a téma, az most szabadon távozhat, de tapasztalataim szerint az emberek többsége valami morbid oknál fogva szívesen olvassa mások kínjait/nyomorát, szóval tessék, csak tessék… :)

 

Idestova nyolc éve történt.

 

Mivel már jócskán túl voltam a kiírt napon, az orvosom úgy gondolta, inkább feküdjek be a kórházba, aztán majd csak lesz valahogy. Augusztusi kánikula volt éppen, és én is úgy éreztem, legfőbb ideje lenne megérkeznie a várva várt csemetének. De ő köszönte szépen, jól elvolt odabent. A kórteremben lassan mindenki lebabázott rajtam kívül, ezért egyik délután férjemmel megelégeltük a kórházban kornyadozást, inkább megszöktünk, és beültünk egy moziba.

 

Aztán egy szép szombat reggelen eljött az én időm is, beindult, aminek be kellett indulnia. Apát riadóztattam, jött is azonnal. Úristen, tényleg szülünk! Egyszeriben ott ácsorogtam a vajúdóban megszeppenve, izgatottan, kicsit hitetlenkedve, gondolataimba el-elmélyedve, mikor a takarító néni szavai egy csapásra visszarántottak a rideg valóságba. Konkrétan rendre utasított, hogy leszek szíves nem oda folyatni a magzatvizet, ahol ő már egyszer felmosott…

 

(Amúgy előző életemben valamivel nagyon kihúzhattam a gyufát egy takarítónál, mert több inzultus is ért már tőlük. Az óvodában például a zsírkrétát vakartatták fel velem a linóleumról, mert ki más taposhatta össze rajzolás közben, ha nem az a kis kuka, aki álló nap az asztalnál ücsörög és alkot.)

 

Talán még az összehúzódásoknál is rosszabb volt az elviselhetetlen derékfájás. Férjemet bíztam meg a nemes feladattal, hogy TELJES ERŐBŐL masszírozza a hátam, különben nem élem túl. Hát nem gyenge pasi a drágám, de rendesen megizzasztotta a több órás gyömöszkölés, bár én ezt akkor még mindig csak finom cirógatásnak éreztem. (Nem úgy másnap… A nyomokból ítélve mintha egy platós IFA ment volna keresztül a hátamon.)

 

Nem panaszkodhattam a szülőszobára sem, igazán jól felszerelt volt. Még a kádat is kipróbálhattam, ami őszintén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Értem én a koncepciót, hogy ellazít, meg ilyesmi, de az egyre durvább fájások közepette meztelenül és kényelmetlenül ülni a saját magzatvizedben, majd minden egyes vizsgálathoz egy rozmár ügyességével kikecmeregni a habokból és egy füst alatt megmászni a Mount Everestet (t.i. a baszom magas kórházi ágyat) számomra felért egy triatlonnal. Mire többedjére is sikeresen felértem a csúcsra, és eltökéltem, hogy itt perceken belül vagy megszülök, vagy itt halok meg, de önszántamból még egyszer tuti nem mászok le, közölték velem, hogy nincs sok változás, türelem, fél óra múlva újra megnéznek…

 

Tényleg nem akarom megbántani a személyzetet, akik voltak oly kedvesek zenét is szolgáltatni, míg „türelmesen várakoztam”, de gondolatban szerencsétlen Enyát is elküldtem az anyjába, mert nyolc órányi vajúdás után a legkevésbé sem éreztem szükségét, hogy egy másik nő most csak nekem vernyákoljon átszellemülten valami vízesés mellől.

 

Végül elérkeztünk a célegyeneshez, a tolófájásokhoz. Kisvártatva a szülésznő örömmel közölte a mellettem izguló apukával, hogy már látszik a baba feje, lám, micsoda szép sűrű, sötét haja van, kukkantson csak oda, ha valami csodálatosat akar látni. Nem tudom, mennyire volt csodálatos odalent a sűrű, sötét szőrzet (bocsánat, haj!) látványa, mert én értelemszerűen ez idő tájt a cumi rosszabbik felén tartózkodtam, így erről az élményről sajnálatos módon lemaradtam. De ezt megbocsájtom. :)

 

Szerencsére összességében minden simán alakult. Legalábbis egy darabig. A neheze úgy 2-3 évre rá kezdődött... De bánja fene! Ha nem így történt volna, akkor most miről írnék?!

Szólj hozzá!

Címkék: anya szülés


2016.01.12. 18:56 Chain Bridge

MZ/X és az atom-ókor, avagy a hiba az én készülékemben van?

 

 

Ti vagytok rá a tanúim, hogy eddig sem zengtem ódákat műszaki érzékemről, de a mai napig meg tudom lepni magamat. Azt azért elég hamar feldolgoztam, hogy nem én leszek a következő női feltalálók egyike, olykor mégis megrémít önnön életképtelenségem. Különösen mikor a tévében nyakra-főre mutogatják a túlélős műsorokat olyan létfontosságú praktikákat felsorakoztatva, melyeket korunk emberének sem árt elsajátítani. Elvégre sosem lehet tudni, mikor dobnak ki egy lakatlan szigeten, a sivatag közepén vagy az Amazonas végtelen esőerdőjében. Vagy ha ne adj isten falra festett ördögként mégiscsak beüt az apokalipszis, megnyugtató érzés, hogy egy kis rákészüléssel felfedezhetjük magunkban McGyvert, aki végszükség esetén képes egy elszenesedett ágdarabbal is vizet fakasztani a sziklából.

 

Nem tudom, én ilyen szempontból mennyire számítok evolúciós zsákutcának, de a jelek nem túl bíztatóak. Vegyük például az élelmiszerek csomagolásán a gyártók által nagyvonalúan elhelyezett, elviekben a felnyitást megkönnyíteni hivatott – esetenként felirattal vagy nyilacskával is ellátott – fülecskét, színes szalagot, perforációt és hasonlókat. Namármost, én még az atombiztosan körbehegesztett, civilizált módszerekkel felbonthatatlan tejfölön és társain szocializálódtam, így rendszeresen előfordul, hogy csak azután fedezem fel ezeket a kis trükköket, miután más eszközök (úgy mint izomerő, pajszer, ütvefúró stb.) bevetésével sikeresen kinyitottam a dobozt vagy zacskót.

 

Másik kedvencem a nyilvános illemhelyeken előszeretettel bevetett, űrkorszakhoz méltó technológia. Annak is a milliónyi verziója. Nem állítom, hogy a pottyantós vécét és a dézsát részesítem előnyben, de bevallom, néha kiver a víz, ha a „fejlett nyugaton” belépek egy hipermodern toalettbe, mert első ránézésre fogalmam sincs, hogy a vízöblítés, a mosdó, a szappanadagoló és a kézszárító – mely eszközök jelenléte egyébként felettébb örvendetes – ott éppen melyik működési elven alapul a sok közül. Ha nincs a közelben más, akiről puskázhatnék (vécé esetén még jó, hogy nincs), marad a kísérletezés izgalma: ha húzni kell, én tolom, ha nyomni kell, én tekerem, ha meg minden irányból próbálkozom, akkor hozzá se kellett volna nyúlni, mert érzékelős, vagy micsoda…

 

Ahogy múlnak az évek, ez a probléma a leghétköznapibb használati tárgyakra is átterjed. Úgy tűnik, az egyes cégek egymást túllicitálva minél hatékonyabbat, praktikusabbat és dizájnosabbat akarnak tervezni, a magamfajta kétbalkezesek annál több akadályba ütköznek. És igen, vannak olyanok, akiken sem a részletes leírás, sem a lebutított rajzos jelmagyarázat, de sokszor még a józan paraszti ész sem segít. Ismerek olyat, akinek nem csak az Ikea-bútor összeszerelése jelent kihívást, hanem egy háromnál több darabból álló Kindertojás-figura összerakása is…

 

Na mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Talán annyira mégsem kritikus a helyzet, és még kihúzom valahogy egy darabig. Viszont ezek után ne merje megkérdezni senki, miért nem szeretek autót vezetni, mikor 17 éves korom óta van jogsim. Erre csak azt szoktam válaszolni: mindenkinek jobb ez így!

 

Szólj hozzá!

Címkék: anya rinya


2015.12.17. 13:03 Chain Bridge

Karácsonyi közhelyek

jumper2.jpg 

 

Ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel, közeledik a karácsony! Ilyenkor mindenki próbálja menteni, ami menthető, és igyekszik a legjobbat kihozni magából. Árad a szeretet, pénz a legkevesebb, költekezünk, adakozunk, ki-ki lehetőségeihez mérten. Hajlandóak vagyunk (ha nem is túl mélyre) eltemetni vélt vagy valós sérelmeinket, készek vagyunk megbocsájtani szeretteink ballépéseit (na azért ilyenkor sem ajánlatos túlfeszíteni a húrt!), sőt ezekben a napokban akár afelett is nagyvonalúan szemet hunyunk, ha egy-egy szentimentálisabb embertársunk rénszarvasos és/vagy télapósos pulcsiban mutatkozik nagyobb nyilvánosság előtt. Mindeközben persze számtalanszor halljuk, tudjuk, nem ebben az utolsó pillanatban fogjuk megváltani a világot. Egész évben ott a lehetőség, hogy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra.

 

Erről a szép gondolatról nekem – hogy, hogy nem – egy nyári történet jutott eszembe…

 

Én alapvetően pozitív embernek tartom magam: hiszek a hétköznapi csodákban, az apró gesztusok fontosságában, a szeretet és jóság erejében. Egy ilyen témájú cikket olvasgatva belebotlottam egy hozzászólásba, ahol a hölgy példaképpen megemlítette, hogy ő egy tikkasztó nyári napon meg szokta kínálni a postást egy pohár vízzel.

 

Mélységesen elszégyelltem magam, mert be kell valljam, ez nekem még sose jutott eszembe… (Talán ha nem a panel sötét folyosóján találkoznék rendszeresen a postásunkkal, hanem a kertkapuban ájuldozna szerencsétlen a tűző napon, akkor más lenne a helyzet, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a jelek szerint egy figyelmetlen, érzéketlen dög vagyok.)

 

Aztán egy valóban tikkasztó nyári napon becsöngetett az új postás, azonnal felébresztve a bennem szunnyadó Teréz anyát. A kínálkozó lehetőséget megragadva rögvest megkínáltam egy pohár vízzel, amit a fiatalember csodálkozva bár, de örömmel elfogadott, engem pedig jóleső érzéssel töltött el a felebaráti szeretet ilyetén módon történő kinyilvánítása. Csakhogy nem számoltam a következményekkel.

 

Ettől fogva ugyanis emberünk, bár ráutaló magatartást konkrétan nem tanúsított, már-már gyanúsan kedves lett. Mondjuk nem úgy, mint aki Teréz anyát látja bennem, sokkal inkább… hogy is mondjam… egy általam nyilván nem ismert film női főszereplőjét, aki indokolatlan vendégszeretettel – és hiányos öltözékben – fogadja az éppen arra vetődő gyanútlan (?) postást / mesterembert / APEH ellenőrt / egyéb hímnemű lényt, minek következtében a hivatalos látogatás perceken belül és szinte minden átmenet nélkül vad hancúrba torkollik.

 

Esetünkben ilyenről természetesen szó sem volt, de azóta óvatosan jótékonykodok.

 

(A fenébe, most ebből hogy jövök ki, kéne gyorsan egy frappáns végszó… Hol is tartottunk? Ja, igen, karácsony, önzetlenség, blablabla stb.)

 

Ebből is látszik, hogy az örömszerzésnek ezeregy módja lehet, ha nem is mindig úgy sül el, ahogy szeretnénk, vagy éppen nem pont azt kapjuk, amit vártunk. A szándék a fontos. Szóval továbbra is legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony


2015.09.18. 11:33 Chain Bridge

Don’t worry, be happy

 

Az angolok köztudottan udvarias és pozitív népek. Most ne firtassuk, hogy ez a hozzáállás őszintén belülről fakad vagy csak felszínes, felvett póz, valamint azt se boncolgassuk, mennyire köszönhető ez szerencsés történelmi és gazdasági hátterüknek. Örüljünk, hogy ilyenek, és vegyünk róluk példát! Elvégre nagyon nem mindegy, hogy tengeti az ember a szürke hétköznapokat, amelyek itt nem is annyira szürkék, mint azt bizonyos jelekből (nevezetesen éghajlati adottságok és gasztronómiai hagyományok) joggal feltételezhetnénk. Néhány példa a sok közül:

 

Épp csak kilépsz a házból, karnyújtásnyira tőled mókusok játszadoznak a valószínűtlenül zöld füvön, mint valami giccses Disney-mesében, pedig nem is az erdő közepén élsz hét törpével.

 

A lakást fölösleges mindenféle trükkös biztonsági zárral, ráccsal, szögesdróttal elbarikádozni a külvilág elől, nem kell beélesíteni a riasztót és csőre tölteni a pitbullt, mielőtt elugrasz a boltba. Sok helyen még kapu sincs. Tiszta utópia!

 

Ennyi szivárványt azon a bizonyos parádén sem láthatsz, mint itt két eső között, ha pedig kisüt a nap, azt az emberek hőmérséklettől függetlenül a nyár félreérthetetlen jelének tekintik (úgy ám, fiúk, a csajok nem csak 25 °C felett dobják le a textilt).

 

A szembejövő emberek minden ok, hátsó szándék vagy szexuális indíttatás nélkül rádmosolyognak (persze előfordulhat, hogy az illető tényleg lökött vagy perverz, netán észrevette, hogy fordítva vetted fel a ruhádat, ad abszurdum felismerte benned élete szerelmét, de nem valószínű).

 

Bármit magadra kaphatsz, ami jól esik, illetve amiről úgy gondolod, hogy ízlésednek, vérmérsékletednek, vallásodnak stb. leginkább megfelel. Úgy tűnik, a súlyfelesleg a legkevésbé sem akadály.

 

Az idős nénik bizonyos életkoron túl egytől-egyig Erzsébet királynő klónjai lehetnének, emellett pedig valami megfoghatatlan derű és nyugalom lengi körül őket.

 

Ha csak néhány szót beszélsz a nyelvükön, a helyiek azt is elismeréssel nyugtázzák, mondván így is többet tudsz, mint ők magyarul.

 

Még oda se értél a zebrához, a közeledő autósok máris fékeznek és átengednek (ha nem akartál átmenni, akkor is).

 

Ha megkérdezik – márpedig megkérdezik – hogy s mint vagy, láthatóan fel sem tételezik, hogy más válasz is létezik azon kívül, hogy remekül.

 

A teszkós pénztáros egy álmos hétfő reggel vagy egy húzósabb hétvégén is képes kedélyesen csevegni veled, hiszen oly csodás napunk van, nem igaz?

 

Mit is fűzhetnék hozzá mindehhez? Aláírom, néha baromi nehéz elmozdulni az anyázós spirituális szintről, és bizonyos szituációkban jóval vonzóbb perspektíva ott helyben agyonütni a másikat egy szívlapáttal, de ne tegyük. Kár lenne elrontani ezt a szép napot!

 

                      „Légy te a változás, amit a világban látni akarsz.” Mahatma Gandhi

 

Szólj hozzá!

Címkék: gondolatok béke Anglia


2015.09.09. 10:59 Chain Bridge

Friss hús a munkaerőpiacon

 

Ma felkerestünk egy munkaközvetítő irodát.

 

Férjem már dolgozik, de úgy volt vele, próba szerencse, hátha talál még jobbat, én pedig még munkanélküliként keresem az igazit (vagy a lehetőségekhez képest megfelelőt).

 

Elmondtuk, mit szeretnénk, majd kisvártatva kezünkbe nyomtak egy-egy paksamétát, hogy legyünk oly kedvesek, olvassuk el figyelmesen és töltsük ki a regisztráláshoz.

 

Nekiláttunk. A dokumentáció 30 oldalnál nem volt több, viszont érdekes felismerésekhez vezetett. Esküszöm, életemben nem írtam le a nevemet ennyiszer fél órán belül, és rá kellett döbbennem, mennyire kiment a divatból a kézírás használata. Nem tartom magam funkcionális analfabétának, de lányos zavaromban komolyan kellett koncentrálnom, hogy az eredmény mind tartalmilag, mind külalak tekintetében ne azt sugallja, hogy a mellékelt önéletrajz egy nagy kamu, valójában négy általánost végeztem, azt is kegyelem kettessel, egy egzotikus kelet-európai ország ki tudja, milyen nomád körülményei között. Közben hol angolul, hol lengyelül karattyoltak körülöttünk, amit én fél füllel érdeklődéssel hallgattam, ennek köszönhetően a születési dátumomat kapásból el is rontottam. Egy vonallal diszkrét áthúzás, helyesbítés. Nem ciki, ááá…

 

Már az első oldal hosszú perceket vett igénybe, mert ugyan az aktuális címünket csak-csak megjegyeztem valahogy, de a telefonszámomhoz, egyéb itteni azonosítómhoz, banki adatokhoz még puskáznom kellett. Oké, megvan, aláírás, dátum. Jöhet a következő oldal.

 

Név, cím, adatok újra, persze ezek most máshoz kellenek. Még szép, hogy legálisan tartózkodom az országban! Nem, nem vagyok büntetett előéletű! Minek néznek ezek engem? Mindegy, haladjunk: dátum, aláírás. Basszus, nem elírtam az évszámot?! Áthúzás, helyesbítés.

 

Aztán egész belelendültem, már több oldalt egymás után képes voltam hibátlanul kitölteni. Ugye, hogy gyakorlat teszi a mestert! Mikor már azt hittem, mindent tudnak rólam a nemi identitásomtól kezdve az egészségi állapotomon keresztül a bőrszínemig bezárólag (közben önkéntelenül felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a részletes portfólió vajon egy dubaji sejk vagy egy ukrán szervkereskedő megrendelésére készül-e), egy kis teszt következett, melyből egyértelműen kiszűrhették, hogy a kedves ügyfél okosabb-e, mint egy ötödikes. Számokat kellett növekvő sorrendbe tenni, megadott betűket ábácé szerint felsorolni, újabb számsorokat visszafelé leírni, majd összeadás, kivonás, szorzás, osztás… Itt már sírtam a röhögéstől. Azok után, hogy eltévesztettem a születési évemet és a mai dátumot, még azt is ismerjem be ország-világ, de legalábbis egy munkaközvetítő előtt, hogy nem tudok fejben számolni?! Férjem nem szólt, csak csendben átcsúsztatta nekem a telefonja számológépét…

 

Úgy a huszadik oldal környékén már azt latolgattam magamban, hogy vagy megváltoztatom holnaptól a nevemet, vagy most hagyom itt a francba az egészet, de hősiesen teljesítettem a feladatot, végül mindketten hiánytalanul kitöltve adtuk vissza a vaskos irományt. Úgy éreztem magam, mint diák egy kimerítő vizsga után, és csak akkor kezdtem megnyugodni, mikor az ügyintéző hölgy sebtiben átnézte a beadványt, és felettébb elégedett volt a látottakkal. Abban maradtunk, hogy jelentkezni fog, amint van konkrét ajánlata számunkra. Szerintem aki idáig eljut, már fél siker. A többit meglátjuk. Ha gyanúsan sokáig nem jelentkeznék, ne aggódjatok (ld. dubaji sejk és/vagy szervkereskedők), rossz pénz nem vész el!

Szólj hozzá!

Címkék: munka Anglia


2015.09.02. 23:48 Chain Bridge

Egy hihetetlen nap

 

 

Az otthonihoz képest egy nap csúszással nálunk is megkezdődött az iskola. Egyre növekvő izgalommal telt az utolsó hét, előző éjszaka szinte már aludni se tudott a gyerkőc, még az ébresztőórát is beállította magának, nehogy elkéssünk.

 

Reggel elsőként pattant ki az ágyból, felöltözött, megreggelizett, fogat mosott. Indulás előtt ellenőrizte, hogy az egyenruhája makulátlan, a cipője tiszta, az iskolatáska összekészítve.

Angolokat megszégyenítő udvariassággal társalogtunk, közben rákérdezett néhány fontosabb kifejezésre, ha netán szüksége lenne rá a nap folyamán. Azt sem mulasztotta el tudatosítani bennem, hogy az iskola már nem a gyerekmegőrzésről szól, az bizony magára az életre készít fel! Aztán még mindig hitetlenkedve nézegette magát a tükörben: mától tényleg iskolás! Nekem is meg kellett csípnem magam, nem csak álmodom-e. Ez valóban az én eleven kis rosszcsontom, vagy valami elit magániskolából szabadult cserediák? Egyetértőleg abban maradtunk, hogy jól megjegyezzük ezt a napot! Ennek örömére lőtt néhány szelfit a telefonommal, majd tanácsomra – mégse a vécé legyen a háttérben – a nappaliban is fotózkodtunk egyet.

A természet is átérezte a pillanat nagyságát, mert gyönyörű verőfényes napsütésben léptünk ki a ház ajtaján. Kényelmes tempóban, vidáman, hajszálpontosan a tervezett időben érkeztünk meg az iskolába.

 

A nebulók és szüleik már az udvaron gyülekeztek. Hamarosan megérkezett Mr. Powell, a tanító bácsink, akivel előző nap már megismerkedtünk, és széles mosollyal üdvözölt minket, majd bekísérte kis tanítványait az épületbe, ahová mi szülők már nem követhettük őket. Bátorítóan rámosolyogtam a fiamra, ő visszaintegetett, és már ment is a többiekkel.

 

Istenem! Az én kicsi nagyfiam elsős! Pontosabban az itteni iskolarendszerben kapásból harmadikos! Mintha kicsit időzavarba kerültem volna. Szinte késztetést éreztem, hogy ellenőrizzem, milyen évet is írunk most. A bölcsődei, óvodai beszoktatással és a reggeli indulással kapcsolatos rémképeim kezdtek elhomályosulni. Azon se lepődtem volna meg, ha a filmbéli doki az időgép-autójával egyszer csak mellettem terem és közli velem, hogy van egy kis gubanc, sürgősen vissza kéne menni a jövőbe/múltba, mert valaki valamit nagyon megkavart.

 

Egyébként az iskola és a tanító bácsi kifejezetten szimpatikus (remélem ez a szimpátia hosszú távú és kölcsönös lesz, igazán nem venném a lelkemre, ha miattunk pár hónap múlva úgy döntene, hogy visszaadja a diplomáját). A harmadik évfolyamon két osztály van. De nem csak úgy snassz „a” és „b”, kérem, van nekik becsületes nevük is: Tarajos gőték és Ebihalak. A mi ivadékunk rendszertanilag az Ebihalakhoz lett besorolva. Szerintem cuki!

 

Lassan telt a nap, alig vártam, hogy érte menjek és meghallgassam az élménybeszámolóját. Délután szülőtársaimmal együtt úgy vártuk kicsikéinket az iskolaudvaron, mint reptéren a régen látott rokonokat. Az én drágám is boldogan szaladt felém, és kérdésemet meg sem várva annyit mondott: „Hát ez kalandos nap volt!”. Ezt én pozitív kritikának vettem, de nem az volt. Ugyanis szegénykém a délelőtt folyamán többször is eltévedt az épületben, a szüneteket így többnyire kétségbeesett bolyongással töltötte. Próbáltam nyugtatni, hogy ilyen bárkivel előfordul, pláne az első nap. (Tudnék mesélni… Én például általánosban végig egy rakás szerencsétlenség voltam. Mindig én voltam a leglassúbb, ha tesi óra előtt/után öltözni kellett, és a szintidőm máig sem sokat javult. Vagy ha az osztályteremben „n” darab gyerek volt és csak „n-1” szék, akkor az én székem volt az egyenletben a mínusz egy. De lám, mégis ember lett belőlem.) Szóval no para.

 

Remélem, ez a kis incidens nem veszi el a kedvét a folytatástól, és pár hét múlva már csak nevetni fog az egészen. Akkor este mindenesetre már korántsem volt annyira lelkes, hogy másnap is mennie kell. Egyelőre ennyi a sikersztori, de legalább megnyugodhatok, hogy a tér-idő kontinuum visszazökkent a rendes kerékvágásba.

Szólj hozzá!

Címkék: reggel iskola időutazás első nap Anglia


2015.08.23. 16:02 Chain Bridge

Angliából jelentjük

 

 

Na kérem, itt vagyunk! Mint említettem, családilag, határozatlan időre elhagytuk az országot, aminek okait most nem részletezném, mindenkinek megvan erről a maga külön bejáratú elképzelése és véleménye, így nem rabolnám ezzel a drága időtöket. Inkább egy kis helyzetjelentéssel érkeztem, összefoglalandó az elmúlt időszak eseményeit.

 

A készülődés...

 

Férjem már hetekkel korábban kiment, hogy előkészítse kis családjának a terepet. Következésképpen én maradtam otthon a „rossz zsaru”, és míg fiammal szép lassan az őrületbe kergettük egymást, Apa fotóját úgy puszilgatta esténként az a kis pupák, mint valami szentképet. :)

 

Azért próbáltam tartalmassá és emlékezetessé tenni számára az otthon töltött nyarat. Igyekeztünk minél több időt tölteni a családdal, jöttünk-mentünk, gyűjtöttük az élményeket. Utolsó programjaink egyike az volt, hogy megnéztük a Minyonokat a moziban. Mint kiderült, a történet egy része Londonban játszódik, ahol a gonosz főhős egy rövid prezentáció keretében újdonsült segédeinek e szavakkal mutatta be a leendő célpontot, magát a királynőt: „Ez a penészvirág irányítja az egész kócerájt.”

 

Rögtön meghűlt ereimben a vér! Tuti ez lesz az a mondat, ami mélyen bevésődik a kölök emlékezetébe, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban süsse majd el a poént bent a suliban valamelyik szünetben. Jó, jó, lefordítani egy darabig még nem tudja, de az ördög nem alszik, lesz ő még perfekt angolból, és mi van, ha akkor bukkan majd fel ez a kis részlet emlékei valamely rejtett bugyrából… Minden szülő tudja, hogy a gyerekek hírhedten jól tudnak időzíteni. Ezt megelőzendő, jó alattvalóként már most elhatárolódom a felségsértés bármiféle gyanújától, és felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy Őfelsége nem penészvirág, továbbá Anglia sem nevezhető távolról sem kócerájnak. Ha bármi ehhez hasonló állítás hagyná el gyermekem száját, az csak és kizárólag a nevezett filmből származó idézet lehet. Remélem, ezzel jó előre tisztáztam is minden kellemetlen félreértést. Lapozzunk.

 

Az utazás...

 

Hosszas várakozás után elérkezett az indulás napja. A repülőtéren – miután sikeresen becsekkoltunk és a kötelező mozgólépcsőzést is kipipáltuk – összeismerkedtünk egy fiatal lánnyal, aki most repült először, nagyon izgult és teljesen elveszettnek érezte magát, ezért felajánlottam neki, hogy tartson velünk. Utólag be kell ismernem, velünk rossz lóra tett, mert minden jó szándék ellenére úton-útfélen elhagytuk szegényt. Hol őt irányították másik sorba, hol minket, hol csak úgy sodródtunk az eseményekkel meg a tömeggel, és izgalmamban nemes egyszerűséggel megfeledkeztem róla. Mentségemre legyen mondva, én sem utaztam még úgy külföldre, hogy két bőrönd, három táska plusz egy kiskorú lett volna a gondjaimra bízva annak minden egyes tartozékával együtt (pulóver, játék, étel-ital stb.). Ez úton szeretnék bocsánatot kérni a lánytól, és megköszönni neki, hogy közvetlenül a beszállás előtt vigyázott a csomagjainkra, amíg a drágámnak sürgős dolga akadt a mellékhelyiségben. Erősen remélem, hogy rendben megérkezett ő is, mert a leszállás és az útlevélvizsgálat után végleg nyoma veszett…

 

A repülés köszönjük, remekül telt. Igaz, közben többször is hálát adtam, amiért szinte csak a szomszédba utaztunk. A mintegy kétórás út alatt a feszült várakozás elérte maximumát a gyerkőcnél, pedig az egyhelyben ülés alapesetben sem az erőssége, hogy finoman fogalmazzak. Először naivan azt gondoltam, az ablak mellett kellőképpen le lesz kötve a figyelme. Ez így is volt… teljes tíz percen keresztül. A maradék időben megdöntötte a „hányféle különböző pozitúrát lehet felvenni egy ilyen kis p…csányi helyen” rekordját. Közben evett, ivott, játszott, végigtanulmányoztuk az előttünk lévő piktogramokat és a szóba jöhető vészhelyzetek forgatókönyveit, beállítottuk a légkondi fúvókáját, helyet cseréltünk, ott is beállítottuk a fúvókát, sétálni ment (a mellettünk ülő fiatalemberen keresztül oda-vissza vagy háromszor), beszélgettünk (különös tekintettel a „Mikor érünk oda?” örökzöld témakörre), újra visszacseréltük a helyünket (a tőle származó morzsák rámtapadva követtek), megszerelte az előttünk ülő bácsi háttámláját annak legnagyobb örömére, füldugulás ellen cukrot szopogatott (nyilván nem csak egy darabot, de hát egy cukor nem cukor, főleg ilyen indokolt esetben), megint sétálni ment, még utoljára (én nem akartam a szomszédos srácon keresztülmászni minden egyes alkalommal, ezért nem kísértem el, csak imádkoztam, hogy ne nyúljon semmihez, nehogy az utazás váratlan fordulatot vegyen, és élesben kelljen alkalmazni az imént megismert életmentő eszközöket). Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, így végül a tervezett helyen és időben landoltunk.

 

Most újra együtt a család, ismerkedünk a környékkel, tervezgetünk. A fejleményekről később számolok be. Az időjárásról meg csak annyit, hogy – ellentétben az angolokkal – nem akarok róla beszélni…

Szólj hozzá!

Címkék: utazás Anglia


2015.08.22. 00:56 Chain Bridge

Átépítés alatt

Ha netán az a gyanús érzése támadt mostanság a nyájas olvasónak, hogy a posztok némiképp megritkultak, akkor megnyugtatásul közlöm: a hiba nem az Ön készülékében van. A helyzet ugyanis az, hogy számos változás várható a blog háza táján.

Az iskolakezdés amúgy sem egyszerű történet, de mi ezt megfejeltük még egy kicsivel, és úgy döntöttünk, külföldre helyezzük székhelyünket. Ebből következően sok izgalmas kaland várható a közeljövőben, melyeket szándékaim szerint ezen a helyen továbbra is megosztok majd a kedves érdeklődőkkel.

Addig is apróbb életjeleket a Facebookon találhatnak az értünk aggódók. :)

Üdvözlettel:

Anya

 

 

Szólj hozzá!