HTML

Anya agymenései

Ahogy a költő mondaná: „Van minálunk hajcihő, kitűnő hangulat. Olyan, mint a vadnyugat: zenebona, ricsaj.” :)

Facebook oldaldoboz

2016.05.12. 00:28 Chain Bridge

Szülünk? Szülünk, vazze!

 

Nemnemnemnem, „vénségünkre” nem vágunk bele egy újabb babaprojektbe. A pro és kontra érveket felsorakoztatva, felelősségünk teljes tudatában úgy határoztunk, nekünk nagyon is megfelel az édeshármas. És tényleg nem csak a szülés miatt, mert az valóban... emlékezetes (kinek így, kinek úgy, kinek a gyertyafényes meghittség jut róla először eszébe, kinek a vágóhíd, de abban egyetérthetünk, hogy az új kis élet kezdete maga a csoda).

 

Tudom, egyszer ígéretet tettem, hogy nem fárasztalak titeket a szüléssel kapcsolatos elmélkedéseimmel. De most volt anyák napja, meg itt ez a Születés Hete rendezvénysorozat, aztán nyakunkon a gyereknap is, így egy ellágyult pillanatomban úgy döntöttem, ez alkalomból felidézek néhány momentumot a teljesség igénye nélkül, ha más nem, a magam szórakoztatására. :) Akit irritál a téma, az most szabadon távozhat, de tapasztalataim szerint az emberek többsége valami morbid oknál fogva szívesen olvassa mások kínjait/nyomorát, szóval tessék, csak tessék… :)

 

Idestova nyolc éve történt.

 

Mivel már jócskán túl voltam a kiírt napon, az orvosom úgy gondolta, inkább feküdjek be a kórházba, aztán majd csak lesz valahogy. Augusztusi kánikula volt éppen, és én is úgy éreztem, legfőbb ideje lenne megérkeznie a várva várt csemetének. De ő köszönte szépen, jól elvolt odabent. A kórteremben lassan mindenki lebabázott rajtam kívül, ezért egyik délután férjemmel megelégeltük a kórházban kornyadozást, inkább megszöktünk, és beültünk egy moziba.

 

Aztán egy szép szombat reggelen eljött az én időm is, beindult, aminek be kellett indulnia. Apát riadóztattam, jött is azonnal. Úristen, tényleg szülünk! Egyszeriben ott ácsorogtam a vajúdóban megszeppenve, izgatottan, kicsit hitetlenkedve, gondolataimba el-elmélyedve, mikor a takarító néni szavai egy csapásra visszarántottak a rideg valóságba. Konkrétan rendre utasított, hogy leszek szíves nem oda folyatni a magzatvizet, ahol ő már egyszer felmosott…

 

(Amúgy előző életemben valamivel nagyon kihúzhattam a gyufát egy takarítónál, mert több inzultus is ért már tőlük. Az óvodában például a zsírkrétát vakartatták fel velem a linóleumról, mert ki más taposhatta össze rajzolás közben, ha nem az a kis kuka, aki álló nap az asztalnál ücsörög és alkot.)

 

Talán még az összehúzódásoknál is rosszabb volt az elviselhetetlen derékfájás. Férjemet bíztam meg a nemes feladattal, hogy TELJES ERŐBŐL masszírozza a hátam, különben nem élem túl. Hát nem gyenge pasi a drágám, de rendesen megizzasztotta a több órás gyömöszkölés, bár én ezt akkor még mindig csak finom cirógatásnak éreztem. (Nem úgy másnap… A nyomokból ítélve mintha egy platós IFA ment volna keresztül a hátamon.)

 

Nem panaszkodhattam a szülőszobára sem, igazán jól felszerelt volt. Még a kádat is kipróbálhattam, ami őszintén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Értem én a koncepciót, hogy ellazít, meg ilyesmi, de az egyre durvább fájások közepette meztelenül és kényelmetlenül ülni a saját magzatvizedben, majd minden egyes vizsgálathoz egy rozmár ügyességével kikecmeregni a habokból és egy füst alatt megmászni a Mount Everestet (t.i. a baszom magas kórházi ágyat) számomra felért egy triatlonnal. Mire többedjére is sikeresen felértem a csúcsra, és eltökéltem, hogy itt perceken belül vagy megszülök, vagy itt halok meg, de önszántamból még egyszer tuti nem mászok le, közölték velem, hogy nincs sok változás, türelem, fél óra múlva újra megnéznek…

 

Tényleg nem akarom megbántani a személyzetet, akik voltak oly kedvesek zenét is szolgáltatni, míg „türelmesen várakoztam”, de gondolatban szerencsétlen Enyát is elküldtem az anyjába, mert nyolc órányi vajúdás után a legkevésbé sem éreztem szükségét, hogy egy másik nő most csak nekem vernyákoljon átszellemülten valami vízesés mellől.

 

Végül elérkeztünk a célegyeneshez, a tolófájásokhoz. Kisvártatva a szülésznő örömmel közölte a mellettem izguló apukával, hogy már látszik a baba feje, lám, micsoda szép sűrű, sötét haja van, kukkantson csak oda, ha valami csodálatosat akar látni. Nem tudom, mennyire volt csodálatos odalent a sűrű, sötét szőrzet (bocsánat, haj!) látványa, mert én értelemszerűen ez idő tájt a cumi rosszabbik felén tartózkodtam, így erről az élményről sajnálatos módon lemaradtam. De ezt megbocsájtom. :)

 

Szerencsére összességében minden simán alakult. Legalábbis egy darabig. A neheze úgy 2-3 évre rá kezdődött... De bánja fene! Ha nem így történt volna, akkor most miről írnék?!

Szólj hozzá!

Címkék: anya szülés


A bejegyzés trackback címe:

https://anyaagymenesei.blog.hu/api/trackback/id/tr118708600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.