HTML

Anya agymenései

Ahogy a költő mondaná: „Van minálunk hajcihő, kitűnő hangulat. Olyan, mint a vadnyugat: zenebona, ricsaj.” :)

Facebook oldaldoboz

2019.02.16. 13:42 Chain Bridge

Versek

Boszorkány

 

Hajában ezüst szál csillan

Lágyan, mint a holdfény

Ezernyi ősi bűbájjal

Szelíden tekint szét.

 

Szarkalábak pókhálója

Mögött titok dereng

Nem halványult még mosolya

Szeme mély kék verem.

 

Fekete szíve nem kérges

Forró tűzzel lüktet

Buján öleli köpenye

Lába fürgén lépked.

 

Boszorkányok szombat estjén

Csillagokat kémlel

Kezében egy bájitallal

Vad táncot jár éppen.

 

Azt mondják, hogy a középkor

Halálosan sötét

De a lelke halhatatlan

Hát semmitől sem fél.

 

***

 

Ha nagy leszek…

 

Ha nagy leszek, angyal leszek

Sötét szárnyú angyal

Éjjel ne félj, veled leszek

Míg eljő a hajnal.

 

Rozsdás glóriámat reggel

Napfényben fürösztöm

Nézz az égre, a kékjében

Két szemem tündököl.

 

Fenn a mennyben csillag szemem

Éberen őrködik

Minden éjjel, minden nappal

Csak rólad álmodik.

 

***

 

A Nő kora

 

Ne kérdezd a koromat!

Lehet évszázad vagy röpke perc.

A fát sem kérded, hány éves,

Melynek árnyékában megpihensz.

 

A Holdat sem faggatod,

Mely éjjelente vigyáz rád.

A nyár korát sem számolod,

Míg gyümölcseivel táplál.

 

A szél korát sem kérdezed,

Mely olykor táncra penderül.

A Nap kora sem érdekel,

Hisz tested-lelked felhevül.

 

A folyó kora sem számít,

Míg habja lágyan elringat.

Hát ne kérdezd a koromat,

Csak élvezd, amíg velem vagy!

Szólj hozzá!

Címkék: vers nők


2018.12.09. 20:02 Chain Bridge

Levél ifjúkori önmagamnak

Na szia, én vagyok az. Vagyis te… Húsz évvel idősebb kiadásban. Most min csodálkozol? Ja, igen, ez a jó hír: a világvége többször is elmaradt, élünk, virulunk. Legalábbis a korunkhoz képest. Hú, ez szarul hangzott, pedig annyira nem is gáz ez a 40 éves kor, mint azt most gondolod. Őszintén bevallom, nem cserélnék veled. Tényleg. A bulikat talán egy kicsivel jobban bírtam, de még közel sem húztam le a rolót, ne aggódj. Különben is: szeretet és egészség legyen, a többi másodlagos.

Sokat gondolkodtam, mit is mondjak el neked a jövődről. Szabad-e egyáltalán túl sokat elárulnom? Most a nyugalom időszakát éled. Úgy érzed, sínen az életed, minden a tervek szerint alakul, boldogság, béke… Élvezd! Jönnek még váratlan, izgalmas fordulatok. Olykor rázós lesz, de ne ess kétségbe! Idővel elrendeződnek a dolgok. A család, a barátok mind melletted állnak. Hihetetlenül szerencsés vagy, ezt soha ne felejtsd el! Szeresd őket, legyél hálás! Talán ez az első és legfontosabb, amit el szeretnék mondani neked.

Egy jó tanácsot fogadj el tőlem: ne higgy vakon a szép szavaknak. Legtöbbször sajnos üresek. A tetteknek higgy. Lásd az embert a szavak mögött.

Élj, szeress, nevess! Ne félj az ismeretlentől, használd ki az idődet, a lehetőségeket, de ne hagyd, hogy kihasználjanak. Tanulj a hibáidból. Ezektől valószínűleg még én sem tudlak megvédeni, de nem is feltétlenül kell. Ha ésszel csinálod a dolgokat, ezeket sem fogod megbánni.

Vigyázz magadra! Úgy tűnik, még sokáig szükség lesz rád a Földön. Sok dolgod akad még, szép dolgok. Tetszeni fog.

Búcsúzom, talán már így is sokat fecsegtem. Nem baj, a felét úgysem hiszed most el. Nem hibáztatlak, csak arra kérlek, higgy az álmaidban! Ha lesznek is kitérők, előbb-utóbb utolérnek. Légy pozitív! Semmi sem történik véletlenül. Csináld, amit szeretsz, legyen az munka vagy hobbi. Legyenek céljaid. Ha valami mégis másképp alakul, ne csüggedj. Lehet, hogy az eredmény még jobb lesz, mint amit vártál.

Üdvözlettel:

Te

Szólj hozzá!

Címkék: levél időutazás


2018.04.24. 21:48 Chain Bridge

Csak egy nap

kezek.jpg 

Egy kisfiút a szülei beleegyezése nélkül lekapcsoltak a lélegeztetőről, mert a kórház úgy ítélte meg, hogy menthetetlen. A fiatal pár hiába harcolt erőn felül és mozgatott meg minden követ, hogy ezt megakadályozza. Az apuka a pápát is felkereste, a királynőnek címzett petíciót több tízezren írták alá, az orvosok néhány jogszabályra hivatkozva mégis „halálra ítélték” a kicsit. Azt mondták, három percig sem fogja bírni, de ő minderre rácáfolva túlélte az első éjszakát és azóta is egyedül lélegzik. Most egy ország szurkol érte.

 

***

 

Mindeközben nálunk csak egy átlagos hétfő este volt. Túl a szokásos rutinon és pár hevesebb szócsatán, kicsit még bebújtam fiam mellé az ágyba azzal a szándékkal, hogy elássuk a csatabárdot és egy mesével tegyünk pontot a nap végére. Ahhoz képest, mennyire fel volt egészen idáig pörögve, meglepően hamar elaludt. Én meg szinte hitetlenkedve néztem, ahogy békésen szuszog és álmában fogja a kezemet.

 

Talán a felhalmozódott feszültség vagy a váratlanul jött idilli látvány volt az oka, nem tudom, de vigasztalhatatlanul sírni kezdtem.

 

Egyszerre éreztem magam végtelenül szerencsésnek, és mérhetetlenül önzőnek, amiért azt kívánom, ez a pillanat soha ne érjen véget. Pedig semmi kétség, talán már csak hetek, hónapok kérdése, és nem igényli többé az ilyen meghitt kis összebújásokat, hiszen nemsokára tíz éves lesz. Az eszem tudja, a szívem mégis összeszorul a gondolattól, hogy előbb-utóbb elindul a maga útján, ahol aztán egyedül kell megvívnia a saját csatáit.

 

Istenem, de szeretnék pár év múlva azon aggódni, hogy rendesen megmosta-e a fogát, mennyi édességet evett, eléggé odafigyelt-e az órán vagy veszekedett-e ma a haverjával. Ehelyett vajon hányszor fogom álmatlanul forgolódva hazavárni, ezernyi rá leselkedő veszélyt vizionálva, melyekre az égvilágon semmilyen befolyásom nincs? Hányszor fogok elbizonytalanodni, hogy eléggé felkészítettük minden helyzetre? Mennyire leszek benne biztos, hogy jó irányba haladnak a dolgai? Egyelőre elképzelni sem tudom…

 

De most itt van, egészséges és boldog. Kell ennél több?

 

***

 

Ugyanezen a napon megszületett az angol trónörökös harmadik gyermeke. Mama és baba jól vannak. A világ ünnepel.

 

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek anya gondolatok aggódás Anglia


2017.12.15. 21:38 Chain Bridge

Kabaréjelenet egy percben

 

 

SZEREPLŐK:          

Férj

Feleség

 

Koromsötét hálószoba, semmit nem látunk. Némi fészkelődés és ágynyikorgás után egy középkorú házaspár beszélgetését halljuk.

 

Férj: Szeretlek, Tündérmackóm!

Feleség: Én is szeretlek, Angyalbögyörőm!

Férj: Emlékszel még az első nyarunkra, mikor abban az ifjúsági kempingben megismerkedtünk? Most pont úgy érzem magam, mint ott, akkor…

Feleség (ábrándozva): Az valóban emlékezetes volt!

Férj: Kérhetek tőled valamit, Csibemadaram?

Feleség: Hát persze, Nyuszibogár!

Férj: Arra gondoltam, mi lenne, ha ma este te lennél felül…

Feleség: Ezt szeretnéd?

Férj: Igen!

Feleség (évődve): Mennyire?

Férj: Nagyon-nagyon!

Feleség: Hát nem bánom!

Férj: A kislámpát is felkapcsolhatnád, hogy lássak is valamit.

Feleség (kuncogva): Ó, te kis telhetetlen!

 

Feleség felkapcsolja az olvasólámpát. Férj nehézkesen lekászálódik az emeletes ágy felső szintjéről. Nyögve kinyújtóztatja elgémberedett tagjait, aztán helyet cserélnek. Férj lekapcsolja a villanyt, majd lassan elhalkul a neszezés.

 

Férj: Nem volt rossz ötlet ez a last minute utazás, de egyet ígérj meg: jövőre nem a szálláson fogsz spórolni!

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás házasság kabaré ágyjelenet


2017.10.11. 23:09 Chain Bridge

Ovibolygó

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, nem csak az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen, de még a Tejúton is túl van egy csöpp égitest: az Ovibolygó. Olyan messze van és olyan aprócska, hogy a legeslegnagyobb távcsővel sem lehet észrevenni. Hogy én honnan tudok róla mégis? Az legyen az én titkom. De szívesen mesélek róla nektek, ha szeretnétek.

 

Az Ovibolygó igazán különleges hely, mert csakis gyerekek élnek rajta. Mégis hogyan lehetséges ez? Ugye ezt kérdezitek ti is? Nincsenek szüleik? Ki viseli gondjukat? Nem félnek egyedül? Bizony ezek nagyon jó kérdések! Válaszul csak annyit mondhatok, hogy ezek a gyerekek sohasem öregszenek, nagyon sokáig élnek, így rengeteget tudnak. Kivéve azt az egyet, honnan jöttek valójában. De ettől csak még kíváncsibbak, minden érdekli őket, mindent meg akarnak tanulni, a bolygójukat pedig úgy ismerik, mint a tenyerüket. Vigyáznak is rá nagyon!

 

Egy szép napon váratlan látogató érkezett Ovibolygóra. Talán néhányan emlékeztek Petikére, a szuperfiúra, aki saját űrhajóján járja a világot. Mivel erre vitte az útja, úgy gondolta, megnézi magának ezt a pöttöm golyóbist. Ahogy leszállt, csodálkozva látta, hogy csupa kisgyerek veszi őt körül. Pont olyan idősek lehettek, mint ő. Kedvesen fogadták, hiszen ritka vendég errefelé egy igazi világutazó!

Egymás szavába vágva faggatták, ki ő, honnan jött, merre járt. Petike pedig elmagyarázta nekik, hogy a Földről érkezett, ami nagyon hasonlít Ovibolygóra, csak azt felnőttek irányítják.

 

Erre az összes gyereknek tátva maradt a szája. Felnőttek?!

 

– Ugye megmondtam, hogy léteznek! – kiáltotta izgatottan egy szeplős kisfiú. – Kérlek, mesélj nekünk ezekről a furcsa lényekről! Mi csak réges-régi történetekből ismerjük őket, és már nem sokan hisznek bennük errefelé…

– Mesélj! Mesélj! – kérlelték a többiek is kórusban.

– Rendben, bár nem könnyű kiismerni őket – kezdett bele Petike. – Vannak köztük nagyon okosak, de egészen buták is. A legtöbben dolgozni járnak, hogy színes papírdarabokat kapjanak érte, mert azt hiszik, ettől boldogabbak lesznek, mégis egyre idegesebbek, szomorúbbak és fáradtabbak. Nem igazán értem…

– Én is gyűjtöm a színes papírdarabokat! Csodaszép dolgokat lehet belőlük készíteni – szólalt meg egy pösze kislány. – És a gyerekek mit csinálnak közben?

– Óvodába, aztán iskolába járnak, ahol a felnőttek megtanítják őket írni, olvasni, számolni.

– Nekem is vannak képeskönyveim, sokat nézegetem őket – büszkélkedett egy copfos, szemüveges kislány. – Olvasni ugyan nem tanítottak, mégis értem, miről szólnak. A többiek is szeretik hallgatni a történeteimet.

– Én pedig ügyesen számolok! – vágott közbe egy duci kisfiú. – Mindig igazságosan osztom el, amit rám bíznak.

– Én gyönyörűen énekelek!

– Én kecsesen táncolok!

– Én meg szélsebesen futok!

 

Hirtelen mindenki sorolni kezdte, ki miben a legügyesebb. Petike elmosolyodott.

 

– Biztos nagyon büszkék lennének rátok a szüleitek!

– A szüleink…? Nektek a Földön vannak szüleitek? – kérdezte kikerekedett szemekkel a kis duci.

– Persze – felelte Petike.

– Neked is? – faggatózott a copfos, szemüveges.

– Igen, bár nagyon messze innen… Viszont ha felnézek az égre, érzem, hogy szeretnek, bárhol legyek is.

– Ó, de jó lenne, ha nekem is lenne anyukám meg apukám! – tűnődött el a pösze kislány.

– Szerintem vannak, és talán éppen rád gondolnak… Csak még nem találkoztál velük – válaszolta sejtelmesen Petike.

– Tényleg? Nekem is? – kérdezte bátortalanul a szeplős kisfiú.

– Nekem is? Nekem is? – kiabálták a gyerekek izgatottan.

– Nektek is – mosolygott rájuk Petike. – Ha eljön az ideje, megismeritek őket.

 

Aztán, mint akinek sürgős dolga akadt, talpra ugrott.

 

– Nekem most mennem kell – búcsúzott. – Lehet, hogy egy nap újra eljövök hozzátok. Addig is irányítsátok ezt a csodálatos bolygót továbbra is ilyen bölcsen és szeretettel. Ha pedig megtaláljátok a szüleiteket – kacsintott rájuk cinkosan –, vigyázzatok rájuk, és újra tanítsátok meg őket arra, amit már elfelejtettek. A lelkük mélyén ők is gyerekek.

 

Szólj hozzá!

Címkék: mese


2017.08.10. 20:03 Chain Bridge

„Luke, én vagyok az…"

 

fiulany-300x225.jpg 

 

Furcsa belegondolni, mennyit képes változni a világ egy emberöltő alatt.

 

Például gyerekkoromban, ami valljuk be, nem volt azért annnnnyira régen, a válás még nem volt ilyen általánosan elterjedt népszokás. Össz-vissz egyetlen osztálytársamra emlékszem, aki elvált szülők gyermeke volt. Ma meg sokan csak a felhajtás miatt csapnak nagy lagzit, azt legfeljebb elválnak, ha nem jön be a dolog.

 

Aztán ott van a kettes pálya, a melegházasság. Na azt még csak hírből sem ismertük. Szerintem még ezt a szót sem találták fel akkoriban, de ha meghallottuk volna, valószínűleg valami karibi esküvőre asszociálunk elsőre.

Mondjuk úgy, mindenki hagyományos felállásban képzelt el egy családot, azaz

– 1 apa (születésétől fogva hímnemű),

– 1 anya (születésétől fogva nőnemű),

– gyerek(ek) (fiú vagy lány, de ez is elég egyértelműen eldőlt a születésnél).

Szóval senki nem bonyolította túl.

Ha volt is ezzel ellenkező, kirívó példa, az maximum a Kacsa magazin szintjén került csak előtérbe, csodálkozással vegyes borzongást váltva ki a bulvárra éhes olvasóból. A „homokos” férfiak leginkább bugyuta vígjátékok bőrcuccos, szegecses-tangás karaktereiként, vagy egyfajta szánalmas Mrs. Doubtfire-hasonmásként éltek a köztudatban. Ha egy hölgy a saját neméhez vonzódott, arról sem két buja, szőke cica jutott az emberek eszébe, sokkal inkább egy hormonzavaros, NDK-s úszónő. Egy szóval cseppet sem volt hétköznapi beszédtéma, sem trendi a másság.

 

Ezekben a múlt évezredbeli, ártatlan éveimben lakott az utcánkban egy srác, nem sokkal idősebb nálam. Jókat lógtunk vele hármasban, a húgommal együtt. Nem tűnt furcsának, hogy tizenéves létére szívesen rajzol az emlékkönyvünkbe, divattanácsokat ad, betupírozza a hajunkat, táncol velünk, és akár ki is sminkel, ha nem bánjuk. Az mondjuk vicces volt, mikor az anyja papucsában nyitott ajtót, de ennek sem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Szolid, udvarias srác volt. Még akár azt is feltételezhettük volna, hogy szerelmes valamelyikünkbe. De nem. Aztán külön utakra sodort minket az élet, és csak évekkel később tudtuk meg, miért volt olyan más, mint a többi fiú.

 

Bennem ez is azt erősíti meg, hogy valaki tényleg ilyennek születik, nem a társadalom, a divat vagy a lázadás teszi azzá, ami. Még csak nem is az, hogy fiú létére gyerekkorában túl sok énkicsipónimat nézett, vagy lányként időnként elverte a fiúkat, ha nem vették be a focicsapatba. A legtöbben küzdenek ellene, szégyellik, titkolják, tagadják, szenvednek miatta. Persze ma már kicsit más a helyzet, könnyebb elfogadtatni a környezetükkel nemi identitásukat, egyesek akár büszkék is rá. (Szerény véleményem szerint egy ideális világban se szégyellni, se felvágni nem kéne vele. Végső soron mindenki boldogságra vágyik, de hogy kivel, az már legyen mindenkinek a maga dolga.)

 

Azért az kicsit meglep, hogy már a gyerekek szintjén is egyre gyakrabban felbukkan a téma. Például saját szememmel láttam egy angol nyelvű mesekönyvet, melynek kisfiú főszereplője azzal szembesül, hogy a többi gyerek furcsának találja, amiért más a frizurája, máshogy viselkedik, lányos dolgokat szeret, sőt, még kötni is megtanul. Lassan mégis elfogadják a társai, és híres ruhatervező válik belőle. Átjött az üzenet, de azért nem biztos, hogy szeretném megérni mondjuk a pusztán oktatási célzattal tetszőlegesen váltogatható nemű babák felbukkanását, vagy a gendersemleges iskolák bevezetését…

 

Aztán ki tudja, mit hoz a jövő?

 

Egy dolog biztos: a fiamat feltételek nélkül szeretem, bármi történjen is. Bár a konzervatív, önző énem mégiscsak annak szurkol, hogy férfiként nő fel, a lányokban leli örömét, és egyszer egy igazi nőben találja meg lelki társát. Az unokáim idejében remélhetőleg még nem válnak elavulttá az olyan fogalmak, mint „apa” meg „anya”, ha lesznek is esetleg meleg ismerőseik, barátaik, emberként fogják tisztelni őket, és békében, szeretetben, boldogan élhetnek majd egy egészséges világban. Ennyit kérek csak, semmi többet.

Szólj hozzá!

Címkék: család gondolatok meleg büszkeség


2016.09.21. 01:04 Chain Bridge

Kisállatok evolúciója a családban

 

A legtöbb gyerek életében eljön az a pillanat, mikor a bodobácsok céltalan hajkurászását, illetve a környezetében élő egyéb állatokkal kialakított felszínes kapcsolatokat megelégelve olthatatlan vágy ébred benne, hogy megállapodjon, vagyis egy állatka büszke tulajdonosa legyen, jelentsen ez bármit is. Némelyikük egy kistestvérrel is beéri, de ez többnyire csak átmeneti állapot, és pár év múlva egyesült erővel kezdenek kampányolni – jellemzően – egy kiskutyáért. Persze a gondos szülők előre tudják, micsoda felelősséggel (és macerával) jár mindez, fáj is a fejük, hogy lehetne a lehető legjobban kijönni a buliból. Mert hogy ugye nem árt, ha felelősséget tanul az a gyerek, és persze anyáék is szeretik az állatokat, de a kutyán kívül azért van még egy-két faj, ami szóba jöhet, figyelembe véve az adott feltételeket (lakáskörülmények, gyerekek életkora, család időbeosztása, büdzsé stb.). Ha tehát mindenki alaposan átgondolta a dolgot – és a gyerkőcök szájából századszor is elhangzott a szent fogadalom, mi szerint isten bizony ők fogják gondozni, takarítani kedvencüket, jó lesz a bizonyítvány, mindig megeszik a spenótot, és bármi egyébre hajlandóak életük végéig, csak teljesüljön leghőbb vágyuk –, akkor irány a kisállatkereskedés! Elsőre talán megteszi egy pár guppi is, aztán meglátjuk…

 

Nos, mint tudjuk, a halaknál nem állt meg a törzsfejlődés, így várható, hogy szépen lassan a családban is megjelennek az újabb igények. Mint például az alábbiak.

 

Hal – Előnyök: olcsó (leszámítva az akváriumot meg a hozzá tartozó sok kis biszbaszt), csendes, ártalmatlan, gondozása viszonylag egyszerű, kis helyigényű, nem kell levinni sétálni hóban-fagyban-sárban-esőben, minimális felfordulást okoz a lakásban (hacsak ki nem borul az akvárium, eláztatva a padlószőnyeget és az alsó szomszédot). Hátrányok: nem szőrös, nem lehet vele játszani.

 

Teknős – Egy fokkal bonyolultabb jószág, és már egy levegőt szív velünk, de még csend és nyugalom honol a lakásban. Viszont ez sem szőrös...

 

Papagáj – Továbbra sem gond a sétáltatás (kirepül ő magától is, ha nem vigyázol). Ugyanakkor hangos, mint a rosszseb, és szemetel. Egy szóval minden kisgyerekes anyuka (rém)álma.

 

Hörcsög – Végre valami szőrös! Kár, hogy nem lehet jóóóól megdögönyözni, vagy legalábbis nem sokáig… Sajnálatos módon a hörik várható élettartama az inzultusoktól függetlenül sem túl hosszú, így 2-3 évente garantáltan gyászba borul a család.

 

Macska – Szőrös is, játszik is, de a fene se tud sokszor kiigazodni rajta, és nem áll tőle távol némi pszichopata hajlam. Macskásnak születni kell.

 

Kutya – Előbb-utóbb úgyis ez a vége. Az evolúciót nem lehet megállítani.

 

Megjegyzés (a kóros humortalanságban és kioktatási kényszerben szenvedő embertársaink kedvéért, akik szerencsére még nem bukkantak fel errefelé, de sose lehet tudni): Tisztában vagyok vele, hogy a hörcsög nem egyenes ági leszármazottja a papagájnak, sőt a kutya sem rokona a macskának, hiába laknak sokszor egy fedél alatt, és próbálják a gazdik beléjük plántálni a testvéri szeretetet. Ezért az evolúcióelmélet megvitatását javaslom, halasszuk egy arra alkalmasabb időpontra. Köszönöm a megértést! :P

Szólj hozzá!

Címkék: család állat


2016.08.28. 11:16 Chain Bridge

Kis lépés, nagy ugrás

Jelentem, túlestem rajta! Na nem úgy „túl”, épp a megfelelő helyre. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, élek, és ezt a bejegyzést sem a halálos ágyamon, talpig gipszben mondom tollba a megözvegyülés kapujában megtörten ácsorgó életem párjának. Aki drámát vagy horrort várt, annak most csalódnia kell. De kezdjük az elején!

 

Az ejtőernyőzés első gondolata még zsenge óvodás éveimre datálódik, mikor a roppant eredeti felkérésnek eleget téve lerajzoltam, mi szeretnék lenni nagy koromban: ejtőernyős! Máig fogalmam sincs, melyik előző életemből származhat az ötlet, ugyanis akkoriban sem voltam kifejezetten vadulós fajta. Valójában többnyire a mulyákhoz közelebb eső oldalon helyezkedtem el, akire nézve a legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy rajzolás közben megalszik a tej a szájában. A dolog valahogy mégis befészkelte magát a fejembe, és felnőttként a bakancslistámra is felkerült. Így idén még egy okkal több volt, amiért nagyon vártam a nyarat és a hazautazást.

 

De mielőtt  rátérek a repkedős részre, engedjétek meg, hogy kicsit elkalandozzak...

 

Otthon tartózkodásunk testileg és lelkileg is rendkívül örömteli volt. A rég látott család, barátok társasága, nyaralás, evés-ivás, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem.

 

Ami az evészetet illeti, egyértelműen a magyaros ízeket részesítettük előnyben, hiszen ezekre hónapok óta ki voltunk éhezve, és ezúttal az sem tántorított el minket, hogy az étkek nagy többsége (hiányos) tápanyag- és (túlzott) kalóriatartalom tekintetében kimeríti az önpusztítás fogalmát. Olyan finomságokat fogyasztottunk viszonylagos gyakorisággal és nagy élvezettel, mint például lángos, kolbász és barackpálinka, Norbi – ­ na nem az Update-es guru, hanem a balatonparti büfés – ajánlásával. Mondjuk volt eset, ahol sikerült példás önuralmat gyakorolnunk. A vattacukor-árus standjánál cirkalmas felirat hirdette, hogy itt „Cotton candy” kapható ám, mégsem futott össze a szánkban a nyál.

 

A Balcsi mellett töltött napok során többször is megrohantak az emlékek. Először kis totyogóként jártam itt és szedegettem az árokparton a békákat, a tóból a hínárt, és csak akkor lehetett kiimádkozni a vízből, ha már lilult a szám, de még ekkor is váltig állítottam, hogy nem fázom. Bezzeg így felnőtt fejjel nagyobb sokkot jelent a hideg (értsd: 24 fok alatti) vízbe merészkedni, mint kiugrani a repülőből. Akkoriban azt se értettem, anyu hogy bír a napon feküdni órákig, mikor fürödni is lehet. Ma már értem. Aztán jóval később, huszonévesen a haverokkal jártunk ide egy-egy hétvégére, és még a szállásra sem volt gondunk, mert úgyis átmulattuk az éjszakát, ahhoz a minimális alváshoz pedig bőven megfelelt az autó ülése. Istenem, de rég is volt! A parton mindig szólt a zene, és úgy éreztük, a nyárnak sose lesz vége. Persze vége lett, hogy más kalandok vegyék át a féktelen bulik helyét. Ennek köszönhető, hogy idén már férjemmel és kisfiunkkal nevetgélhetünk itt, fagyival a kezünkben ücsörögve a füvön, nézve a naplementét. Lelki békémet csak futólag zavarta meg, hogy egy csapat arra vetődő, tizenéves suhanc flegmán lenénizett. Szomorkás mosollyal nyugtáztam magamban, hogy nem csak a strandoláshoz magunkkal vitt Siófok Beach House-os törülköző kopott meg kissé az elmúlt másfél évtized alatt...

 

De mit számít az idő múlása! Félre az előítéletekkel! Hiszen végre eljött az izgalmas nap, mikor teljesülhetett ejtőernyős álmom!

 

Ezt megelőzően mindenfelől jöttek a jó szándékú intelmek. Aki már ugrott, biztosított róla, hogy szuper élmény lesz, bár... míg lent rohadt meleg van, fent dermesztő hideg, a helikopter hangos, ráadásul repül, és egy idegennel leszek szorosan összekötözve idétlen pózban, miközben már a zabszem se fog a fenekembe férni. A leggyakorlatiasabb tanácsot mégis mindkét lábával a földön járó húgomtól kaptam. Szerinte aznap viseljek barna színű nadrágot, biztos, ami biztos. De lelkesedésemet családom aggodalmasabb tagjai sem tudták letörni. 

 

Rövid felkészítés és búcsúzkodás után felszerszámozva, teljes harci díszben felszálltunk a helikopterre. Egyedül én voltam újonc tandemes, rajtam kívül profi ugrócsapat népesítette be a gép fedélzetét. Örvendetes volt látni, hogy nem a pánik különböző stádiumait tükröző, megszeppent arcok vesznek körül, hanem vidám, fiatal, spanyol srácok, akik kíváncsian figyelték, mikor hatalmasodik el rajtam a rettegés. De az ijedtség legkisebb jelét sem éreztem, kellemes izgatottsággal gyönyörködtem az alattunk elterülő Balaton nem mindennapi látványában. Nem volt melegem, nem is fáztam, nem volt túl hangos, sem kényelmetlen. Egész végig tökéletesen biztonságban éreztem magam. Ráadásul abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a fiúk elénekelték egyik társuknak, majd külön nekem is a Happy Birthdayt. Mondanom sem kell, még sosem köszöntött a szülinapomon férfikórus 4000 m magasan. Aztán lepacsiztunk, és mintha mi sem lenne természetesebb, sorban kiugrottunk.

 

Korábban úgy gondoltam, fölösleges macera a kamerázás, én ugyan nem fogom senkinek mutogatni, hogy lebegő pofazacskóval hasítom a levegőt, és ki tudja, még milyen arcot vágok zuhanás közben egy tandempilótával a hátamon. Az én szememben ez majdnem ugyanaz a kategória, mint egy szülést levideózni az output felőli oldalról. Kösz, inkább kihagyom –­ gondoltam. Végül ismerőseim mégis rábeszéltek, és nem bántam meg. A képek tanúsága szerint még a gép elhagyásának pillanatában is vigyorgok. Szerintem ez mindent elmond az érzésről. A többit nem részletezem, azt át kell élni. Biztos mindenki kicsit másképp emlékszik vissza. De annyit elmondhatok, érdemes volt ennyi évet várni. Felejthetetlen élmény volt! Ahogy földet értem, már indultam is volna újra. 

 

Földet érés... Itt az idő. Visszatérni a felhők közül, a gondtalan nyaralásból a hétköznapokba, de újabb emlékekkel gazdagabban. Jó pár év múlva talán a fiam fog mesélni az unokáknak a régi nyarakról: „És képzeljétek, mikor nagyanyátok kiugrott a repülőből..." :)

 

„A nyaralás messze száll, sok emlék visszajár.

Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár!”

(KFT)

 

2 komment

Címkék: anya emlék nyár ejtőernyő Balaton


2016.05.12. 00:28 Chain Bridge

Szülünk? Szülünk, vazze!

 

Nemnemnemnem, „vénségünkre” nem vágunk bele egy újabb babaprojektbe. A pro és kontra érveket felsorakoztatva, felelősségünk teljes tudatában úgy határoztunk, nekünk nagyon is megfelel az édeshármas. És tényleg nem csak a szülés miatt, mert az valóban... emlékezetes (kinek így, kinek úgy, kinek a gyertyafényes meghittség jut róla először eszébe, kinek a vágóhíd, de abban egyetérthetünk, hogy az új kis élet kezdete maga a csoda).

 

Tudom, egyszer ígéretet tettem, hogy nem fárasztalak titeket a szüléssel kapcsolatos elmélkedéseimmel. De most volt anyák napja, meg itt ez a Születés Hete rendezvénysorozat, aztán nyakunkon a gyereknap is, így egy ellágyult pillanatomban úgy döntöttem, ez alkalomból felidézek néhány momentumot a teljesség igénye nélkül, ha más nem, a magam szórakoztatására. :) Akit irritál a téma, az most szabadon távozhat, de tapasztalataim szerint az emberek többsége valami morbid oknál fogva szívesen olvassa mások kínjait/nyomorát, szóval tessék, csak tessék… :)

 

Idestova nyolc éve történt.

 

Mivel már jócskán túl voltam a kiírt napon, az orvosom úgy gondolta, inkább feküdjek be a kórházba, aztán majd csak lesz valahogy. Augusztusi kánikula volt éppen, és én is úgy éreztem, legfőbb ideje lenne megérkeznie a várva várt csemetének. De ő köszönte szépen, jól elvolt odabent. A kórteremben lassan mindenki lebabázott rajtam kívül, ezért egyik délután férjemmel megelégeltük a kórházban kornyadozást, inkább megszöktünk, és beültünk egy moziba.

 

Aztán egy szép szombat reggelen eljött az én időm is, beindult, aminek be kellett indulnia. Apát riadóztattam, jött is azonnal. Úristen, tényleg szülünk! Egyszeriben ott ácsorogtam a vajúdóban megszeppenve, izgatottan, kicsit hitetlenkedve, gondolataimba el-elmélyedve, mikor a takarító néni szavai egy csapásra visszarántottak a rideg valóságba. Konkrétan rendre utasított, hogy leszek szíves nem oda folyatni a magzatvizet, ahol ő már egyszer felmosott…

 

(Amúgy előző életemben valamivel nagyon kihúzhattam a gyufát egy takarítónál, mert több inzultus is ért már tőlük. Az óvodában például a zsírkrétát vakartatták fel velem a linóleumról, mert ki más taposhatta össze rajzolás közben, ha nem az a kis kuka, aki álló nap az asztalnál ücsörög és alkot.)

 

Talán még az összehúzódásoknál is rosszabb volt az elviselhetetlen derékfájás. Férjemet bíztam meg a nemes feladattal, hogy TELJES ERŐBŐL masszírozza a hátam, különben nem élem túl. Hát nem gyenge pasi a drágám, de rendesen megizzasztotta a több órás gyömöszkölés, bár én ezt akkor még mindig csak finom cirógatásnak éreztem. (Nem úgy másnap… A nyomokból ítélve mintha egy platós IFA ment volna keresztül a hátamon.)

 

Nem panaszkodhattam a szülőszobára sem, igazán jól felszerelt volt. Még a kádat is kipróbálhattam, ami őszintén szólva nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Értem én a koncepciót, hogy ellazít, meg ilyesmi, de az egyre durvább fájások közepette meztelenül és kényelmetlenül ülni a saját magzatvizedben, majd minden egyes vizsgálathoz egy rozmár ügyességével kikecmeregni a habokból és egy füst alatt megmászni a Mount Everestet (t.i. a baszom magas kórházi ágyat) számomra felért egy triatlonnal. Mire többedjére is sikeresen felértem a csúcsra, és eltökéltem, hogy itt perceken belül vagy megszülök, vagy itt halok meg, de önszántamból még egyszer tuti nem mászok le, közölték velem, hogy nincs sok változás, türelem, fél óra múlva újra megnéznek…

 

Tényleg nem akarom megbántani a személyzetet, akik voltak oly kedvesek zenét is szolgáltatni, míg „türelmesen várakoztam”, de gondolatban szerencsétlen Enyát is elküldtem az anyjába, mert nyolc órányi vajúdás után a legkevésbé sem éreztem szükségét, hogy egy másik nő most csak nekem vernyákoljon átszellemülten valami vízesés mellől.

 

Végül elérkeztünk a célegyeneshez, a tolófájásokhoz. Kisvártatva a szülésznő örömmel közölte a mellettem izguló apukával, hogy már látszik a baba feje, lám, micsoda szép sűrű, sötét haja van, kukkantson csak oda, ha valami csodálatosat akar látni. Nem tudom, mennyire volt csodálatos odalent a sűrű, sötét szőrzet (bocsánat, haj!) látványa, mert én értelemszerűen ez idő tájt a cumi rosszabbik felén tartózkodtam, így erről az élményről sajnálatos módon lemaradtam. De ezt megbocsájtom. :)

 

Szerencsére összességében minden simán alakult. Legalábbis egy darabig. A neheze úgy 2-3 évre rá kezdődött... De bánja fene! Ha nem így történt volna, akkor most miről írnék?!

Szólj hozzá!

Címkék: anya szülés


2016.01.12. 18:56 Chain Bridge

MZ/X és az atom-ókor, avagy a hiba az én készülékemben van?

 

 

Ti vagytok rá a tanúim, hogy eddig sem zengtem ódákat műszaki érzékemről, de a mai napig meg tudom lepni magamat. Azt azért elég hamar feldolgoztam, hogy nem én leszek a következő női feltalálók egyike, olykor mégis megrémít önnön életképtelenségem. Különösen mikor a tévében nyakra-főre mutogatják a túlélős műsorokat olyan létfontosságú praktikákat felsorakoztatva, melyeket korunk emberének sem árt elsajátítani. Elvégre sosem lehet tudni, mikor dobnak ki egy lakatlan szigeten, a sivatag közepén vagy az Amazonas végtelen esőerdőjében. Vagy ha ne adj isten falra festett ördögként mégiscsak beüt az apokalipszis, megnyugtató érzés, hogy egy kis rákészüléssel felfedezhetjük magunkban McGyvert, aki végszükség esetén képes egy elszenesedett ágdarabbal is vizet fakasztani a sziklából.

 

Nem tudom, én ilyen szempontból mennyire számítok evolúciós zsákutcának, de a jelek nem túl bíztatóak. Vegyük például az élelmiszerek csomagolásán a gyártók által nagyvonalúan elhelyezett, elviekben a felnyitást megkönnyíteni hivatott – esetenként felirattal vagy nyilacskával is ellátott – fülecskét, színes szalagot, perforációt és hasonlókat. Namármost, én még az atombiztosan körbehegesztett, civilizált módszerekkel felbonthatatlan tejfölön és társain szocializálódtam, így rendszeresen előfordul, hogy csak azután fedezem fel ezeket a kis trükköket, miután más eszközök (úgy mint izomerő, pajszer, ütvefúró stb.) bevetésével sikeresen kinyitottam a dobozt vagy zacskót.

 

Másik kedvencem a nyilvános illemhelyeken előszeretettel bevetett, űrkorszakhoz méltó technológia. Annak is a milliónyi verziója. Nem állítom, hogy a pottyantós vécét és a dézsát részesítem előnyben, de bevallom, néha kiver a víz, ha a „fejlett nyugaton” belépek egy hipermodern toalettbe, mert első ránézésre fogalmam sincs, hogy a vízöblítés, a mosdó, a szappanadagoló és a kézszárító – mely eszközök jelenléte egyébként felettébb örvendetes – ott éppen melyik működési elven alapul a sok közül. Ha nincs a közelben más, akiről puskázhatnék (vécé esetén még jó, hogy nincs), marad a kísérletezés izgalma: ha húzni kell, én tolom, ha nyomni kell, én tekerem, ha meg minden irányból próbálkozom, akkor hozzá se kellett volna nyúlni, mert érzékelős, vagy micsoda…

 

Ahogy múlnak az évek, ez a probléma a leghétköznapibb használati tárgyakra is átterjed. Úgy tűnik, az egyes cégek egymást túllicitálva minél hatékonyabbat, praktikusabbat és dizájnosabbat akarnak tervezni, a magamfajta kétbalkezesek annál több akadályba ütköznek. És igen, vannak olyanok, akiken sem a részletes leírás, sem a lebutított rajzos jelmagyarázat, de sokszor még a józan paraszti ész sem segít. Ismerek olyat, akinek nem csak az Ikea-bútor összeszerelése jelent kihívást, hanem egy háromnál több darabból álló Kindertojás-figura összerakása is…

 

Na mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Talán annyira mégsem kritikus a helyzet, és még kihúzom valahogy egy darabig. Viszont ezek után ne merje megkérdezni senki, miért nem szeretek autót vezetni, mikor 17 éves korom óta van jogsim. Erre csak azt szoktam válaszolni: mindenkinek jobb ez így!

 

Szólj hozzá!

Címkék: anya rinya