Anya agymenései

Nem tudom, kinek milyen élményei fűződnek a nyári táborozáshoz, de biztos vagyok benne, hogy személyiségtől, korosztálytól és számos egyéb tényezőtől függően erősen megoszlanak a vélemények.

Szüleimnek például szent meggyőződésük, hogy nincs annál nagyobb buli, mint hasonló korú fiúkkal-lányokkal együtt ülni a tábortűz körül és úttörődalokat énekelni. Ebből következően nem vonom kétségbe a jó szándékot, melytől vezérelve negyedikes koromban először fizettek be egy egyhetes gyermektáborba, ahol egy-két ismerősnél többet nagyítóval sem lehetett találni, de hát mily nagyszerű lehetőség ez új embereket megismerni, ugyebár! Csak az volt a bökkenő, hogy én akkoriban még egyáltalán nem voltam az az ismerkedős típus. Ennek köszönhetően a vonat még el sem hagyta szülővárosom határát, máris reménytelenül elárvultnak éreztem magam, és könnyek között bámultam az elsuhanó tájat. Szerencsére ifivezetőnk hamar szárnyai alá vett, úgyhogy lassacskán beletörődtem sorsomba, de még így is kábé annyira voltam lelkes, mintha a gulágra vinnének marhavagonban.

Megérkeztünk a Balatonhoz. Árnyas fák alatt takaros kis faházikók vártak ránk puritán egyszerűséggel berendezve, amin csak és kizárólag emeletes ágyak értendők, melyek fakeretén ki tudja, hány évtizedre visszanyúló üzenetek adtak hírt a mindenkori beutalt lelkiállapotáról: „Itt szenvedtem 7 napig.”, „Ilonka, szeretlek!”, „Hülye Pisti!”, hogy csak a szalonképesebbeket említsem.

A kaszárnya fílinget tovább erősítette a felszerelés kiosztása. Sorban megkaptuk az egy főre jutó ellátmányt: az ágyneműnek kevéssé nevezhető lópokrócot és az enyhén viseltes lepedőt. Mi tagadás, az elkövetkezendő éjszakákat a szúnyogok és a szúrós pléd egyaránt felejthetetlenné tették.

Másnap már kellemesebb programnak ígérkezett a strandolás. Kiosztották a fürdősapkákat, melyeknek szerepe elméletileg az volt, hogy messziről láthassák kísérőink, kik tartoznak a csapathoz, nehogy véletlenül vagy készakarva dezertáljon valamelyikünk. A fejfedők a nyolcvanas években fellelhető választék teljes skáláját felölelték, mindenki színes, gumiszagú úszósapkát cuppantott a fejére, kivéve engem, akinek már nem jutott ilyen menő cucc, csak egy kiszuperált, zöld színű, kötözős, rohambilire emlékeztető vászon sapi.

Azért le a kalappal, keményen tűrtem a viszontagságokat. A táborból hazaküldött, szüleim házában máig megtekinthető képeslapon szűkszavúan adtam életjelet magamról, a legkisebb zokszó nélkül biztosítva az otthon maradottakat arról, hogy velem minden a legnagyobb rendben, és az idő is jó.

Teltek a napok, és végül csak-csak eltelt a ránk kiszabott egy hét. Bár sok pozitív emlékről, csínytevésekről, szerelmekről, életre szóló barátságokról nem tudok beszámolni, az esti tábortűz tényleg nem volt rossz.

Az utolsó nap azért még tartogatott számomra némi kellemetlenséget. Mikor le kellett adni az ágyneműket, egyszer csak kérdőre vontak, hol van a másik lepedő. Elsőre a kérdést sem értettem. Milyen másik? Hát hány lepedőn szoktak ezek aludni? Én egyet kaptam, kérem! Tessék, itt is van! De a táborvezetők kitartóan bizonygatták, hogy minden gyereknek kettőt adtak: az egyiken feküdni kellett, a másikat pedig magunkra teríthettük, hogy ne közvetlenül a durva pokróc szúrja hamvas kis bőrünket. Szóval nekem valamiért ebből a luxusból sem jutott. Még jó, hogy nem fizettették ki a leltárhiányt a fagyipénzemből...

Néhány évvel később már húgommal együtt küldtek minket táborozni szerető szüleink. Mit mondjak, tesóm talán még nálam is nehezebben viselte a kényszerű távollétet. A mai napig váltig állítja, hogy tán bizony meg is szökött volna, ha én nem vagyok vele. Pedig ott már voltak egészen szórakoztató programok is, mint az éjszakai kirándulás (ahol akasztott embernek néztem a villanypóznát), vagy az esti buli (amire a nagyobb lányok segítettek elkészíteni a frizuránkat, de így is csak a petrezselyem árulásig jutottunk). Mindegy, sok vizet nem zavartunk, még jutalomkönyvet is kaptunk jó magaviseletünkért.

Talán újabb pár év elteltével már több izgalmat tartogatott volna számomra mondjuk egy egyetemi gólyatábor, de az valahogy pont kimaradt az életemből, így szaftosabb részletekkel nem szolgálhatok. Nekem tehát a táborozás egyet jelent a békebeli, retró hangulatú, ártatlan úttörőtáborokkal, a szívből utált, kötelező sorversenyekkel és a csak egy fokkal motiválóbb kézműves foglalkozásokkal. Nem tudom, a „mai fiatalok” hogyan vélekednek az ilyen közösségépítő megmozdulásokról, és mik a tapasztalataik e téren, de lehet, hogy nem is akarom annyira tudni. A végén még belepirulnék, pedig nem vagyok az a pirulós fajta. Egy szó mint száz, nem gondoltam, hogy valaha kiejtem a számon ezt az ellenszenves, álszent mondatot, most mégis megkockáztatom: „Más idők voltak azok!”