Anya agymenései

Történt egyszer, hogy fiammal, tesómmal és az ő gyerekeivel cirkuszba mentünk. A könnyed szórakozásnak szánt program azonban nem várt fordulatot vett…

Sose szerettem igazán cirkuszba járni, de akkor valahogy jó ötletnek tűnt. Szépen megvettük a jegyet, helyet foglaltunk a nézőtéren. Magamban megállapítottam, mennyivel kisebb a sátor belülről, mint kívülről, meg úgy egyáltalán, olyan kis… fapados (és ezzel nem csak az ülések komfortfokozatára céloztam). Gunyoros gondolataimat később mélységesen megbántam.

A gyerekek természetesen elemükben voltak, és tíz perc elteltével már a porond korlátjánál tobzódtak. Közben jöttek-mentek, popkornoztak, szemlátomást jól érezték magukat. Mi, felnőttek, illedelmesen ültünk a helyünkön, tapsoltunk, amikor kellett, bár a műsor helyett inkább csemetéink kötötték le figyelmünket. Milyen aranyosak! Mennyire élvezik! (Ne borítsd ki a kukoricát! Ne állj a többiek elé!! Ne mássz fel oda!!!) Volt minden, ami kell: bohóc, bohóckodó uszkárokkal bohóckodó néni, három csoffadt kígyót tekergető fiatal lány hiányos öltözékben (csak hogy apukák se érezzék a jegy árát kidobott pénznek), lelkes artisták, egykedvű tigrisek, miegymás. Bevallom, én már kicsit untam a banánt, de olyan izgalomra mégsem vágytam, amilyen ez után következett.

Egyszer csak elhalkult a zene, és elérkeztünk minden előadás legkínosabb pillanatához: a bátor „önként jelentkező" kiválasztásához. Ilyenkor a legtöbb ember úgy érzi magát, mint az iskolában feleltetéskor, és lapít, mint szamóca a fűben. Én is igyekeztem láthatatlanná válni. A porondmester körbejárt a nézőtéren, de nem akadt vállalkozó szellemű egyén, pedig még el se árulta, mit kellene csinálni. Mint utóbb kiderült, nem véletlenül.

Emberünk már harmadszor ért körbe, és vészesen fogyott a műsoridő, így kénytelen volt találomra kiválasztani valakit. Pechemre én lettem az. Mivel még mindig nem tudtam, mi vár rám, egy kis ellenkezés után belementem a dologba. Ugyan, mi bajom lehet? De a porondon már ott várt az állatidomár egy böszme nagy krokodillal. Ez az álmoskönyv szerint se jelenthet túl jót, hát még adott helyzetemben. A zene egyre vészjóslóbbá vált. A porondmester eközben a színfalak mögött együtt érzően bizonygatta nekem, hogy nem kell félni, nyugodt állat ez, de azért kövessem az idomár utasításait. Fasza, gondoltam, innen már ciki lenne megfutamodni. Különben is, nem olyan családból származom én! Azért az némiképp feszélyezett, hogy forró nyári nap lévén szoknyában voltam. Mentségemre legyen mondva, otthon még nem arra számítottam, hogy egy csomó ember szeme láttára befektetnek egy élő krokodil alá. Legközelebb tuti felkészültebb leszek, szafari cuccban érkezem, és biztos, ami biztos, a kistáskámba bekészítek egy elektromos ösztökét is. Diszkréten lefeküdtem a számomra kijelölt helyen, közben a nagydarab idomár feszülten koncentrált, erősen izzadt, és külföldiül hadovált valamit. Csak remélni mertem, hogy a krokodillal társalog, és nem nekem adja éppen azokat az utasításokat, amiket a porondmester szerint ajánlatos lenne pontosan betartanom. Az is átfutott az agyamon, vajon a kör alakú nézőtérnek van-e olyan pontja, ahonnan egyenesen belátni a szoknyám alá, de őszinte leszek, akkor ez érdekelt a legkevésbé. Öreg vagyok én már bohócnak, de úgy látszik, krokodilkajának pont ideális (ha viszont egy szüzet akartak feláldozni, azzal picit elkéstek...). A porondmester néma csendet kért. A feszültség a tetőfokára hágott, én pedig mozdulatlanul, csukott szemmel tűrtem, hogy az idomár érthetetlen vezényszavakat kiáltva rámszabadítja a vadállatot. Éreztem a súlyát a mellkasomon, bőrét a csupasz karomon (nem az idomárét, bár az ő csöpögő verítékéből is jutott rám). Lélegzetvisszafojtva, sorsomba beletörődve vártam a végét… vagy a véget.

Isten tudja, mennyi idő telhetett el, érthető okokból az én időérzékem ezen a ponton nem volt mérvadó. Mindenesetre jó jelnek tekintettem, hogy hirtelen nem izzadt és szuszogott rajtam/fölöttem senki. A zene is pörgősebbre és vidámabbra váltott. Túléltem! Remegő térddel felkászálódtam, és bezsebeltem a megérdemelt tapsot, de még nem volt őszinte a mosolyom. Visszatántorogtam a helyemre. Mindenfelől elismerő tekintetek követtek, többen gratuláltak és hogylétem felől érdeklődtek. Kisfiam halálra vált arccal jött oda hozzám. A drága gyermek annyira el volt foglalva az unokatesókkal, hogy már a porondon álltam, mire észbe kapott: „Az ott… nem Anya…?” Az ő szemében kétségkívül hős lettem. Már ezért megérte.

Az attrakcióról ráadásul fénykép is készült, amit az előadás végén – gondolom, engesztelésképpen –  ingyen és bérmentve átvehettem. Ez legalább mindig emlékeztetni fog arra, micsoda hülyeségekre lehet rávenni egy szülőt a gyereke kedvéért!