Jelentem, túlestem rajta! Na nem úgy „túl”, épp a megfelelő helyre. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, élek, és ezt a bejegyzést sem a halálos ágyamon, talpig gipszben mondom tollba a megözvegyülés kapujában megtörten ácsorgó életem párjának. Aki drámát vagy horrort várt, annak most csalódnia kell. De kezdjük az elején!
Az ejtőernyőzés első gondolata még zsenge óvodás éveimre datálódik, mikor a roppant eredeti felkérésnek eleget téve lerajzoltam, mi szeretnék lenni nagy koromban: ejtőernyős! Máig fogalmam sincs, melyik előző életemből származhat az ötlet, ugyanis akkoriban sem voltam kifejezetten vadulós fajta. Valójában többnyire a mulyákhoz közelebb eső oldalon helyezkedtem el, akire nézve a legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy rajzolás közben megalszik a tej a szájában. A dolog valahogy mégis befészkelte magát a fejembe, és felnőttként a bakancslistámra is felkerült. Így idén még egy okkal több volt, amiért nagyon vártam a nyarat és a hazautazást.
De mielőtt rátérek a repkedős részre, engedjétek meg, hogy kicsit elkalandozzak...
Otthon tartózkodásunk testileg és lelkileg is rendkívül örömteli volt. A rég látott család, barátok társasága, nyaralás, evés-ivás, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem.
Ami az evészetet illeti, egyértelműen a magyaros ízeket részesítettük előnyben, hiszen ezekre hónapok óta ki voltunk éhezve, és ezúttal az sem tántorított el minket, hogy az étkek nagy többsége (hiányos) tápanyag- és (túlzott) kalóriatartalom tekintetében kimeríti az önpusztítás fogalmát. Olyan finomságokat fogyasztottunk viszonylagos gyakorisággal és nagy élvezettel, mint például lángos, kolbász és barackpálinka, Norbi – na nem az Update-es guru, hanem a balatonparti büfés – ajánlásával. Mondjuk volt eset, ahol sikerült példás önuralmat gyakorolnunk. A vattacukor-árus standjánál cirkalmas felirat hirdette, hogy itt „Cotton candy” kapható ám, mégsem futott össze a szánkban a nyál.
A Balcsi mellett töltött napok során többször is megrohantak az emlékek. Először kis totyogóként jártam itt és szedegettem az árokparton a békákat, a tóból a hínárt, és csak akkor lehetett kiimádkozni a vízből, ha már lilult a szám, de még ekkor is váltig állítottam, hogy nem fázom. Bezzeg így felnőtt fejjel nagyobb sokkot jelent a hideg (értsd: 24 fok alatti) vízbe merészkedni, mint kiugrani a repülőből. Akkoriban azt se értettem, anyu hogy bír a napon feküdni órákig, mikor fürödni is lehet. Ma már értem. Aztán jóval később, huszonévesen a haverokkal jártunk ide egy-egy hétvégére, és még a szállásra sem volt gondunk, mert úgyis átmulattuk az éjszakát, ahhoz a minimális alváshoz pedig bőven megfelelt az autó ülése. Istenem, de rég is volt! A parton mindig szólt a zene, és úgy éreztük, a nyárnak sose lesz vége. Persze vége lett, hogy más kalandok vegyék át a féktelen bulik helyét. Ennek köszönhető, hogy idén már férjemmel és kisfiunkkal nevetgélhetünk itt, fagyival a kezünkben ücsörögve a füvön, nézve a naplementét. Lelki békémet csak futólag zavarta meg, hogy egy csapat arra vetődő, tizenéves suhanc flegmán lenénizett. Szomorkás mosollyal nyugtáztam magamban, hogy nem csak a strandoláshoz magunkkal vitt Siófok Beach House-os törülköző kopott meg kissé az elmúlt másfél évtized alatt...
De mit számít az idő múlása! Félre az előítéletekkel! Hiszen végre eljött az izgalmas nap, mikor teljesülhetett ejtőernyős álmom!
Ezt megelőzően mindenfelől jöttek a jó szándékú intelmek. Aki már ugrott, biztosított róla, hogy szuper élmény lesz, bár... míg lent rohadt meleg van, fent dermesztő hideg, a helikopter hangos, ráadásul repül, és egy idegennel leszek szorosan összekötözve idétlen pózban, miközben már a zabszem se fog a fenekembe férni. A leggyakorlatiasabb tanácsot mégis mindkét lábával a földön járó húgomtól kaptam. Szerinte aznap viseljek barna színű nadrágot, biztos, ami biztos. De lelkesedésemet családom aggodalmasabb tagjai sem tudták letörni.
Rövid felkészítés és búcsúzkodás után felszerszámozva, teljes harci díszben felszálltunk a helikopterre. Egyedül én voltam újonc tandemes, rajtam kívül profi ugrócsapat népesítette be a gép fedélzetét. Örvendetes volt látni, hogy nem a pánik különböző stádiumait tükröző, megszeppent arcok vesznek körül, hanem vidám, fiatal, spanyol srácok, akik kíváncsian figyelték, mikor hatalmasodik el rajtam a rettegés. De az ijedtség legkisebb jelét sem éreztem, kellemes izgatottsággal gyönyörködtem az alattunk elterülő Balaton nem mindennapi látványában. Nem volt melegem, nem is fáztam, nem volt túl hangos, sem kényelmetlen. Egész végig tökéletesen biztonságban éreztem magam. Ráadásul abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a fiúk elénekelték egyik társuknak, majd külön nekem is a Happy Birthdayt. Mondanom sem kell, még sosem köszöntött a szülinapomon férfikórus 4000 m magasan. Aztán lepacsiztunk, és mintha mi sem lenne természetesebb, sorban kiugrottunk.
Korábban úgy gondoltam, fölösleges macera a kamerázás, én ugyan nem fogom senkinek mutogatni, hogy lebegő pofazacskóval hasítom a levegőt, és ki tudja, még milyen arcot vágok zuhanás közben egy tandempilótával a hátamon. Az én szememben ez majdnem ugyanaz a kategória, mint egy szülést levideózni az output felőli oldalról. Kösz, inkább kihagyom – gondoltam. Végül ismerőseim mégis rábeszéltek, és nem bántam meg. A képek tanúsága szerint még a gép elhagyásának pillanatában is vigyorgok. Szerintem ez mindent elmond az érzésről. A többit nem részletezem, azt át kell élni. Biztos mindenki kicsit másképp emlékszik vissza. De annyit elmondhatok, érdemes volt ennyi évet várni. Felejthetetlen élmény volt! Ahogy földet értem, már indultam is volna újra.
Földet érés... Itt az idő. Visszatérni a felhők közül, a gondtalan nyaralásból a hétköznapokba, de újabb emlékekkel gazdagabban. Jó pár év múlva talán a fiam fog mesélni az unokáknak a régi nyarakról: „És képzeljétek, mikor nagyanyátok kiugrott a repülőből..." :)
„A nyaralás messze száll, sok emlék visszajár.
Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár!”
(KFT)
