Anya agymenései

Furcsa belegondolni, mennyit képes változni a világ egy emberöltő alatt.

Például gyerekkoromban, ami valljuk be, nem volt azért annnnnyira régen, a válás még nem volt ilyen általánosan elterjedt népszokás. Össz-vissz egyetlen osztálytársamra emlékszem, aki elvált szülők gyermeke volt. Ma meg sokan csak a felhajtás miatt csapnak nagy lagzit, azt legfeljebb elválnak, ha nem jön be a dolog.

Aztán ott van a kettes pálya, a melegházasság. Na azt még csak hírből sem ismertük. Szerintem még ezt a szót sem találták fel akkoriban, de ha meghallottuk volna, valószínűleg valami karibi esküvőre asszociálunk elsőre.

Mondjuk úgy, mindenki hagyományos felállásban képzelt el egy családot, azaz

– 1 apa (születésétől fogva hímnemű),

– 1 anya (születésétől fogva nőnemű),

– gyerek(ek) (fiú vagy lány, de ez is elég egyértelműen eldőlt a születésnél).

Szóval senki nem bonyolította túl.

Ha volt is ezzel ellenkező, kirívó példa, az maximum a Kacsa magazin szintjén került csak előtérbe, csodálkozással vegyes borzongást váltva ki a bulvárra éhes olvasóból. A „homokos” férfiak leginkább bugyuta vígjátékok bőrcuccos, szegecses-tangás karaktereiként, vagy egyfajta szánalmas Mrs. Doubtfire-hasonmásként éltek a köztudatban. Ha egy hölgy a saját neméhez vonzódott, arról sem két buja, szőke cica jutott az emberek eszébe, sokkal inkább egy hormonzavaros, NDK-s úszónő. Egy szóval cseppet sem volt hétköznapi beszédtéma, sem trendi a másság.

Ezekben a múlt évezredbeli, ártatlan éveimben lakott az utcánkban egy srác, nem sokkal idősebb nálam. Jókat lógtunk vele hármasban, a húgommal együtt. Nem tűnt furcsának, hogy tizenéves létére szívesen rajzol az emlékkönyvünkbe, divattanácsokat ad, betupírozza a hajunkat, táncol velünk, és akár ki is sminkel, ha nem bánjuk. Az mondjuk vicces volt, mikor az anyja papucsában nyitott ajtót, de ennek sem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Szolid, udvarias srác volt. Még akár azt is feltételezhettük volna, hogy szerelmes valamelyikünkbe. De nem. Aztán külön utakra sodort minket az élet, és csak évekkel később tudtuk meg, miért volt olyan más, mint a többi fiú.

Bennem ez is azt erősíti meg, hogy valaki tényleg ilyennek születik, nem a társadalom, a divat vagy a lázadás teszi azzá, ami. Még csak nem is az, hogy fiú létére gyerekkorában túl sok énkicsipónimat nézett, vagy lányként időnként elverte a fiúkat, ha nem vették be a focicsapatba. A legtöbben küzdenek ellene, szégyellik, titkolják, tagadják, szenvednek miatta. Persze ma már kicsit más a helyzet, könnyebb elfogadtatni a környezetükkel nemi identitásukat, egyesek akár büszkék is rá. (Szerény véleményem szerint egy ideális világban se szégyellni, se felvágni nem kéne vele. Végső soron mindenki boldogságra vágyik, de hogy kivel, az már legyen mindenkinek a maga dolga.)

Azért az kicsit meglep, hogy már a gyerekek szintjén is egyre gyakrabban felbukkan a téma. Például saját szememmel láttam egy angol nyelvű mesekönyvet, melynek kisfiú főszereplője azzal szembesül, hogy a többi gyerek furcsának találja, amiért más a frizurája, máshogy viselkedik, lányos dolgokat szeret, sőt, még kötni is megtanul. Lassan mégis elfogadják a társai, és híres ruhatervező válik belőle. Átjött az üzenet, de azért nem biztos, hogy szeretném megérni mondjuk a pusztán oktatási célzattal tetszőlegesen váltogatható nemű babák felbukkanását, vagy a gendersemleges iskolák bevezetését…

Aztán ki tudja, mit hoz a jövő?

Egy dolog biztos: a fiamat feltételek nélkül szeretem, bármi történjen is. Bár a konzervatív, önző énem mégiscsak annak szurkol, hogy férfiként nő fel, a lányokban leli örömét, és egyszer egy igazi nőben találja meg lelki társát. Az unokáim idejében remélhetőleg még nem válnak elavulttá az olyan fogalmak, mint „apa” meg „anya”, ha lesznek is esetleg meleg ismerőseik, barátaik, emberként fogják tisztelni őket, és békében, szeretetben, boldogan élhetnek majd egy egészséges világban. Ennyit kérek csak, semmi többet.