Ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel, közeledik a karácsony! Ilyenkor mindenki próbálja menteni, ami menthető, és igyekszik a legjobbat kihozni magából. Árad a szeretet, pénz a legkevesebb, költekezünk, adakozunk, ki-ki lehetőségeihez mérten. Hajlandóak vagyunk (ha nem is túl mélyre) eltemetni vélt vagy valós sérelmeinket, készek vagyunk megbocsájtani szeretteink ballépéseit (na azért ilyenkor sem ajánlatos túlfeszíteni a húrt!), sőt ezekben a napokban akár afelett is nagyvonalúan szemet hunyunk, ha egy-egy szentimentálisabb embertársunk rénszarvasos és/vagy télapósos pulcsiban mutatkozik nagyobb nyilvánosság előtt. Mindeközben persze számtalanszor halljuk, tudjuk, nem ebben az utolsó pillanatban fogjuk megváltani a világot. Egész évben ott a lehetőség, hogy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra.
Erről a szép gondolatról nekem – hogy, hogy nem – egy nyári történet jutott eszembe…
Én alapvetően pozitív embernek tartom magam: hiszek a hétköznapi csodákban, az apró gesztusok fontosságában, a szeretet és jóság erejében. Egy ilyen témájú cikket olvasgatva belebotlottam egy hozzászólásba, ahol a hölgy példaképpen megemlítette, hogy ő egy tikkasztó nyári napon meg szokta kínálni a postást egy pohár vízzel.
Mélységesen elszégyelltem magam, mert be kell valljam, ez nekem még sose jutott eszembe… (Talán ha nem a panel sötét folyosóján találkoznék rendszeresen a postásunkkal, hanem a kertkapuban ájuldozna szerencsétlen a tűző napon, akkor más lenne a helyzet, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a jelek szerint egy figyelmetlen, érzéketlen dög vagyok.)
Aztán egy valóban tikkasztó nyári napon becsöngetett az új postás, azonnal felébresztve a bennem szunnyadó Teréz anyát. A kínálkozó lehetőséget megragadva rögvest megkínáltam egy pohár vízzel, amit a fiatalember csodálkozva bár, de örömmel elfogadott, engem pedig jóleső érzéssel töltött el a felebaráti szeretet ilyetén módon történő kinyilvánítása. Csakhogy nem számoltam a következményekkel.
Ettől fogva ugyanis emberünk, bár ráutaló magatartást konkrétan nem tanúsított, már-már gyanúsan kedves lett. Mondjuk nem úgy, mint aki Teréz anyát látja bennem, sokkal inkább… hogy is mondjam… egy általam nyilván nem ismert film női főszereplőjét, aki indokolatlan vendégszeretettel – és hiányos öltözékben – fogadja az éppen arra vetődő gyanútlan (?) postást / mesterembert / APEH ellenőrt / egyéb hímnemű lényt, minek következtében a hivatalos látogatás perceken belül és szinte minden átmenet nélkül vad hancúrba torkollik.
Esetünkben ilyenről természetesen szó sem volt, de azóta óvatosan jótékonykodok.
(A fenébe, most ebből hogy jövök ki, kéne gyorsan egy frappáns végszó… Hol is tartottunk? Ja, igen, karácsony, önzetlenség, blablabla stb.)
Ebből is látszik, hogy az örömszerzésnek ezeregy módja lehet, ha nem is mindig úgy sül el, ahogy szeretnénk, vagy éppen nem pont azt kapjuk, amit vártunk. A szándék a fontos. Szóval továbbra is legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.