Anya agymenései

Az otthonihoz képest egy nap csúszással nálunk is megkezdődött az iskola. Egyre növekvő izgalommal telt az utolsó hét, előző éjszaka szinte már aludni se tudott a gyerkőc, még az ébresztőórát is beállította magának, nehogy elkéssünk.

Reggel elsőként pattant ki az ágyból, felöltözött, megreggelizett, fogat mosott. Indulás előtt ellenőrizte, hogy az egyenruhája makulátlan, a cipője tiszta, az iskolatáska összekészítve.

Angolokat megszégyenítő udvariassággal társalogtunk, közben rákérdezett néhány fontosabb kifejezésre, ha netán szüksége lenne rá a nap folyamán. Azt sem mulasztotta el tudatosítani bennem, hogy az iskola már nem a gyerekmegőrzésről szól, az bizony magára az életre készít fel! Aztán még mindig hitetlenkedve nézegette magát a tükörben: mától tényleg iskolás! Nekem is meg kellett csípnem magam, nem csak álmodom-e. Ez valóban az én eleven kis rosszcsontom, vagy valami elit magániskolából szabadult cserediák? Egyetértőleg abban maradtunk, hogy jól megjegyezzük ezt a napot! Ennek örömére lőtt néhány szelfit a telefonommal, majd tanácsomra – mégse a vécé legyen a háttérben – a nappaliban is fotózkodtunk egyet.

A természet is átérezte a pillanat nagyságát, mert gyönyörű verőfényes napsütésben léptünk ki a ház ajtaján. Kényelmes tempóban, vidáman, hajszálpontosan a tervezett időben érkeztünk meg az iskolába.

A nebulók és szüleik már az udvaron gyülekeztek. Hamarosan megérkezett Mr. Powell, a tanító bácsink, akivel előző nap már megismerkedtünk, és széles mosollyal üdvözölt minket, majd bekísérte kis tanítványait az épületbe, ahová mi szülők már nem követhettük őket. Bátorítóan rámosolyogtam a fiamra, ő visszaintegetett, és már ment is a többiekkel.

Istenem! Az én kicsi nagyfiam elsős! Pontosabban az itteni iskolarendszerben kapásból harmadikos! Mintha kicsit időzavarba kerültem volna. Szinte késztetést éreztem, hogy ellenőrizzem, milyen évet is írunk most. A bölcsődei, óvodai beszoktatással és a reggeli indulással kapcsolatos rémképeim kezdtek elhomályosulni. Azon se lepődtem volna meg, ha a filmbéli doki az időgép-autójával egyszer csak mellettem terem és közli velem, hogy van egy kis gubanc, sürgősen vissza kéne menni a jövőbe/múltba, mert valaki valamit nagyon megkavart.

Egyébként az iskola és a tanító bácsi kifejezetten szimpatikus (remélem ez a szimpátia hosszú távú és kölcsönös lesz, igazán nem venném a lelkemre, ha miattunk pár hónap múlva úgy döntene, hogy visszaadja a diplomáját). A harmadik évfolyamon két osztály van. De nem csak úgy snassz „a” és „b”, kérem, van nekik becsületes nevük is: Tarajos gőték és Ebihalak. A mi ivadékunk rendszertanilag az Ebihalakhoz lett besorolva. Szerintem cuki!

Lassan telt a nap, alig vártam, hogy érte menjek és meghallgassam az élménybeszámolóját. Délután szülőtársaimmal együtt úgy vártuk kicsikéinket az iskolaudvaron, mint reptéren a régen látott rokonokat. Az én drágám is boldogan szaladt felém, és kérdésemet meg sem várva annyit mondott: „Hát ez kalandos nap volt!”. Ezt én pozitív kritikának vettem, de nem az volt. Ugyanis szegénykém a délelőtt folyamán többször is eltévedt az épületben, a szüneteket így többnyire kétségbeesett bolyongással töltötte. Próbáltam nyugtatni, hogy ilyen bárkivel előfordul, pláne az első nap. (Tudnék mesélni… Én például általánosban végig egy rakás szerencsétlenség voltam. Mindig én voltam a leglassúbb, ha tesi óra előtt/után öltözni kellett, és a szintidőm máig sem sokat javult. Vagy ha az osztályteremben „n” darab gyerek volt és csak „n-1” szék, akkor az én székem volt az egyenletben a mínusz egy. De lám, mégis ember lett belőlem.) Szóval no para.

Remélem, ez a kis incidens nem veszi el a kedvét a folytatástól, és pár hét múlva már csak nevetni fog az egészen. Akkor este mindenesetre már korántsem volt annyira lelkes, hogy másnap is mennie kell. Egyelőre ennyi a sikersztori, de legalább megnyugodhatok, hogy a tér-idő kontinuum visszazökkent a rendes kerékvágásba.