Anya agymenései

Egyszer volt, hol nem volt, nem csak az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen, de még a Tejúton is túl van egy csöpp égitest: az Ovibolygó. Olyan messze van és olyan aprócska, hogy a legeslegnagyobb távcsővel sem lehet észrevenni. Hogy én honnan tudok róla mégis? Az legyen az én titkom. De szívesen mesélek róla nektek, ha szeretnétek.

Az Ovibolygó igazán különleges hely, mert csakis gyerekek élnek rajta. Mégis hogyan lehetséges ez? Ugye ezt kérdezitek ti is? Nincsenek szüleik? Ki viseli gondjukat? Nem félnek egyedül? Bizony ezek nagyon jó kérdések! Válaszul csak annyit mondhatok, hogy ezek a gyerekek sohasem öregszenek, nagyon sokáig élnek, így rengeteget tudnak. Kivéve azt az egyet, honnan jöttek valójában. De ettől csak még kíváncsibbak, minden érdekli őket, mindent meg akarnak tanulni, a bolygójukat pedig úgy ismerik, mint a tenyerüket. Vigyáznak is rá nagyon!

Egy szép napon váratlan látogató érkezett Ovibolygóra. Talán néhányan emlékeztek Petikére, a szuperfiúra, aki saját űrhajóján járja a világot. Mivel erre vitte az útja, úgy gondolta, megnézi magának ezt a pöttöm golyóbist. Ahogy leszállt, csodálkozva látta, hogy csupa kisgyerek veszi őt körül. Pont olyan idősek lehettek, mint ő. Kedvesen fogadták, hiszen ritka vendég errefelé egy igazi világutazó!

Egymás szavába vágva faggatták, ki ő, honnan jött, merre járt. Petike pedig elmagyarázta nekik, hogy a Földről érkezett, ami nagyon hasonlít Ovibolygóra, csak azt felnőttek irányítják.

Erre az összes gyereknek tátva maradt a szája. Felnőttek?!

– Ugye megmondtam, hogy léteznek! – kiáltotta izgatottan egy szeplős kisfiú. – Kérlek, mesélj nekünk ezekről a furcsa lényekről! Mi csak réges-régi történetekből ismerjük őket, és már nem sokan hisznek bennük errefelé…

– Mesélj! Mesélj! – kérlelték a többiek is kórusban.

– Rendben, bár nem könnyű kiismerni őket – kezdett bele Petike. – Vannak köztük nagyon okosak, de egészen buták is. A legtöbben dolgozni járnak, hogy színes papírdarabokat kapjanak érte, mert azt hiszik, ettől boldogabbak lesznek, mégis egyre idegesebbek, szomorúbbak és fáradtabbak. Nem igazán értem…

– Én is gyűjtöm a színes papírdarabokat! Csodaszép dolgokat lehet belőlük készíteni – szólalt meg egy pösze kislány. – És a gyerekek mit csinálnak közben?

– Óvodába, aztán iskolába járnak, ahol a felnőttek megtanítják őket írni, olvasni, számolni.

– Nekem is vannak képeskönyveim, sokat nézegetem őket – büszkélkedett egy copfos, szemüveges kislány. – Olvasni ugyan nem tanítottak, mégis értem, miről szólnak. A többiek is szeretik hallgatni a történeteimet.

– Én pedig ügyesen számolok! – vágott közbe egy duci kisfiú. – Mindig igazságosan osztom el, amit rám bíznak.

– Én gyönyörűen énekelek!

– Én kecsesen táncolok!

– Én meg szélsebesen futok!

Hirtelen mindenki sorolni kezdte, ki miben a legügyesebb. Petike elmosolyodott.

– Biztos nagyon büszkék lennének rátok a szüleitek!

– A szüleink…? Nektek a Földön vannak szüleitek? – kérdezte kikerekedett szemekkel a kis duci.

– Persze – felelte Petike.

– Neked is? – faggatózott a copfos, szemüveges.

– Igen, bár nagyon messze innen… Viszont ha felnézek az égre, érzem, hogy szeretnek, bárhol legyek is.

– Ó, de jó lenne, ha nekem is lenne anyukám meg apukám! – tűnődött el a pösze kislány.

– Szerintem vannak, és talán éppen rád gondolnak… Csak még nem találkoztál velük – válaszolta sejtelmesen Petike.

– Tényleg? Nekem is? – kérdezte bátortalanul a szeplős kisfiú.

– Nekem is? Nekem is? – kiabálták a gyerekek izgatottan.

– Nektek is – mosolygott rájuk Petike. – Ha eljön az ideje, megismeritek őket.

Aztán, mint akinek sürgős dolga akadt, talpra ugrott.

– Nekem most mennem kell – búcsúzott. – Lehet, hogy egy nap újra eljövök hozzátok. Addig is irányítsátok ezt a csodálatos bolygót továbbra is ilyen bölcsen és szeretettel. Ha pedig megtaláljátok a szüleiteket – kacsintott rájuk cinkosan –, vigyázzatok rájuk, és újra tanítsátok meg őket arra, amit már elfelejtettek. A lelkük mélyén ők is gyerekek.