Anya agymenései

Ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel, közeledik a karácsony! Ilyenkor mindenki próbálja menteni, ami menthető, és igyekszik a legjobbat kihozni magából. Árad a szeretet, pénz a legkevesebb, költekezünk, adakozunk, ki-ki lehetőségeihez mérten. Hajlandóak vagyunk (ha nem is túl mélyre) eltemetni vélt vagy valós sérelmeinket, készek vagyunk megbocsájtani szeretteink ballépéseit (na azért ilyenkor sem ajánlatos túlfeszíteni a húrt!), sőt ezekben a napokban akár afelett is nagyvonalúan szemet hunyunk, ha egy-egy szentimentálisabb embertársunk rénszarvasos és/vagy télapósos pulcsiban mutatkozik nagyobb nyilvánosság előtt. Mindeközben persze számtalanszor halljuk, tudjuk, nem ebben az utolsó pillanatban fogjuk megváltani a világot. Egész évben ott a lehetőség, hogy kicsit jobban odafigyeljünk egymásra.

Erről a szép gondolatról nekem – hogy, hogy nem – egy nyári történet jutott eszembe…

Én alapvetően pozitív embernek tartom magam: hiszek a hétköznapi csodákban, az apró gesztusok fontosságában, a szeretet és jóság erejében. Egy ilyen témájú cikket olvasgatva belebotlottam egy hozzászólásba, ahol a hölgy példaképpen megemlítette, hogy ő egy tikkasztó nyári napon meg szokta kínálni a postást egy pohár vízzel.

Mélységesen elszégyelltem magam, mert be kell valljam, ez nekem még sose jutott eszembe… (Talán ha nem a panel sötét folyosóján találkoznék rendszeresen a postásunkkal, hanem a kertkapuban ájuldozna szerencsétlen a tűző napon, akkor más lenne a helyzet, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a jelek szerint egy figyelmetlen, érzéketlen dög vagyok.)

Aztán egy valóban tikkasztó nyári napon becsöngetett az új postás, azonnal felébresztve a bennem szunnyadó Teréz anyát. A kínálkozó lehetőséget megragadva rögvest megkínáltam egy pohár vízzel, amit a fiatalember csodálkozva bár, de örömmel elfogadott, engem pedig jóleső érzéssel töltött el a felebaráti szeretet ilyetén módon történő kinyilvánítása. Csakhogy nem számoltam a következményekkel.

Ettől fogva ugyanis emberünk, bár ráutaló magatartást konkrétan nem tanúsított, már-már gyanúsan kedves lett. Mondjuk nem úgy, mint aki Teréz anyát látja bennem, sokkal inkább… hogy is mondjam… egy általam nyilván nem ismert film női főszereplőjét, aki indokolatlan vendégszeretettel – és hiányos öltözékben – fogadja az éppen arra vetődő gyanútlan (?) postást / mesterembert / APEH ellenőrt / egyéb hímnemű lényt, minek következtében a hivatalos látogatás perceken belül és szinte minden átmenet nélkül vad hancúrba torkollik.

Esetünkben ilyenről természetesen szó sem volt, de azóta óvatosan jótékonykodok.

(A fenébe, most ebből hogy jövök ki, kéne gyorsan egy frappáns végszó… Hol is tartottunk? Ja, igen, karácsony, önzetlenség, blablabla stb.)

Ebből is látszik, hogy az örömszerzésnek ezeregy módja lehet, ha nem is mindig úgy sül el, ahogy szeretnénk, vagy éppen nem pont azt kapjuk, amit vártunk. A szándék a fontos. Szóval továbbra is legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít!

Az angolok köztudottan udvarias és pozitív népek. Most ne firtassuk, hogy ez a hozzáállás őszintén belülről fakad vagy csak felszínes, felvett póz, valamint azt se boncolgassuk, mennyire köszönhető ez szerencsés történelmi és gazdasági hátterüknek. Örüljünk, hogy ilyenek, és vegyünk róluk példát! Elvégre nagyon nem mindegy, hogy tengeti az ember a szürke hétköznapokat, amelyek itt nem is annyira szürkék, mint azt bizonyos jelekből (nevezetesen éghajlati adottságok és gasztronómiai hagyományok) joggal feltételezhetnénk. Néhány példa a sok közül:

Épp csak kilépsz a házból, karnyújtásnyira tőled mókusok játszadoznak a valószínűtlenül zöld füvön, mint valami giccses Disney-mesében, pedig nem is az erdő közepén élsz hét törpével.

A lakást fölösleges mindenféle trükkös biztonsági zárral, ráccsal, szögesdróttal elbarikádozni a külvilág elől, nem kell beélesíteni a riasztót és csőre tölteni a pitbullt, mielőtt elugrasz a boltba. Sok helyen még kapu sincs. Tiszta utópia!

Ennyi szivárványt azon a bizonyos parádén sem láthatsz, mint itt két eső között, ha pedig kisüt a nap, azt az emberek hőmérséklettől függetlenül a nyár félreérthetetlen jelének tekintik (úgy ám, fiúk, a csajok nem csak 25 °C felett dobják le a textilt).

A szembejövő emberek minden ok, hátsó szándék vagy szexuális indíttatás nélkül rádmosolyognak (persze előfordulhat, hogy az illető tényleg lökött vagy perverz, netán észrevette, hogy fordítva vetted fel a ruhádat, ad abszurdum felismerte benned élete szerelmét, de nem valószínű).

Bármit magadra kaphatsz, ami jól esik, illetve amiről úgy gondolod, hogy ízlésednek, vérmérsékletednek, vallásodnak stb. leginkább megfelel. Úgy tűnik, a súlyfelesleg a legkevésbé sem akadály.

Az idős nénik bizonyos életkoron túl egytől-egyig Erzsébet királynő klónjai lehetnének, emellett pedig valami megfoghatatlan derű és nyugalom lengi körül őket.

Ha csak néhány szót beszélsz a nyelvükön, a helyiek azt is elismeréssel nyugtázzák, mondván így is többet tudsz, mint ők magyarul.

Még oda se értél a zebrához, a közeledő autósok máris fékeznek és átengednek (ha nem akartál átmenni, akkor is).

Ha megkérdezik – márpedig megkérdezik – hogy s mint vagy, láthatóan fel sem tételezik, hogy más válasz is létezik azon kívül, hogy remekül.

A teszkós pénztáros egy álmos hétfő reggel vagy egy húzósabb hétvégén is képes kedélyesen csevegni veled, hiszen oly csodás napunk van, nem igaz?

Mit is fűzhetnék hozzá mindehhez? Aláírom, néha baromi nehéz elmozdulni az anyázós spirituális szintről, és bizonyos szituációkban jóval vonzóbb perspektíva ott helyben agyonütni a másikat egy szívlapáttal, de ne tegyük. Kár lenne elrontani ezt a szép napot!

                      „Légy te a változás, amit a világban látni akarsz.” Mahatma Gandhi

Ma felkerestünk egy munkaközvetítő irodát.

Férjem már dolgozik, de úgy volt vele, próba szerencse, hátha talál még jobbat, én pedig még munkanélküliként keresem az igazit (vagy a lehetőségekhez képest megfelelőt).

Elmondtuk, mit szeretnénk, majd kisvártatva kezünkbe nyomtak egy-egy paksamétát, hogy legyünk oly kedvesek, olvassuk el figyelmesen és töltsük ki a regisztráláshoz.

Nekiláttunk. A dokumentáció 30 oldalnál nem volt több, viszont érdekes felismerésekhez vezetett. Esküszöm, életemben nem írtam le a nevemet ennyiszer fél órán belül, és rá kellett döbbennem, mennyire kiment a divatból a kézírás használata. Nem tartom magam funkcionális analfabétának, de lányos zavaromban komolyan kellett koncentrálnom, hogy az eredmény mind tartalmilag, mind külalak tekintetében ne azt sugallja, hogy a mellékelt önéletrajz egy nagy kamu, valójában négy általánost végeztem, azt is kegyelem kettessel, egy egzotikus kelet-európai ország ki tudja, milyen nomád körülményei között. Közben hol angolul, hol lengyelül karattyoltak körülöttünk, amit én fél füllel érdeklődéssel hallgattam, ennek köszönhetően a születési dátumomat kapásból el is rontottam. Egy vonallal diszkrét áthúzás, helyesbítés. Nem ciki, ááá…

Már az első oldal hosszú perceket vett igénybe, mert ugyan az aktuális címünket csak-csak megjegyeztem valahogy, de a telefonszámomhoz, egyéb itteni azonosítómhoz, banki adatokhoz még puskáznom kellett. Oké, megvan, aláírás, dátum. Jöhet a következő oldal.

Név, cím, adatok újra, persze ezek most máshoz kellenek. Még szép, hogy legálisan tartózkodom az országban! Nem, nem vagyok büntetett előéletű! Minek néznek ezek engem? Mindegy, haladjunk: dátum, aláírás. Basszus, nem elírtam az évszámot?! Áthúzás, helyesbítés.

Aztán egész belelendültem, már több oldalt egymás után képes voltam hibátlanul kitölteni. Ugye, hogy gyakorlat teszi a mestert! Mikor már azt hittem, mindent tudnak rólam a nemi identitásomtól kezdve az egészségi állapotomon keresztül a bőrszínemig bezárólag (közben önkéntelenül felvetődött bennem a kérdés, hogy ez a részletes portfólió vajon egy dubaji sejk vagy egy ukrán szervkereskedő megrendelésére készül-e), egy kis teszt következett, melyből egyértelműen kiszűrhették, hogy a kedves ügyfél okosabb-e, mint egy ötödikes. Számokat kellett növekvő sorrendbe tenni, megadott betűket ábácé szerint felsorolni, újabb számsorokat visszafelé leírni, majd összeadás, kivonás, szorzás, osztás… Itt már sírtam a röhögéstől. Azok után, hogy eltévesztettem a születési évemet és a mai dátumot, még azt is ismerjem be ország-világ, de legalábbis egy munkaközvetítő előtt, hogy nem tudok fejben számolni?! Férjem nem szólt, csak csendben átcsúsztatta nekem a telefonja számológépét…

Úgy a huszadik oldal környékén már azt latolgattam magamban, hogy vagy megváltoztatom holnaptól a nevemet, vagy most hagyom itt a francba az egészet, de hősiesen teljesítettem a feladatot, végül mindketten hiánytalanul kitöltve adtuk vissza a vaskos irományt. Úgy éreztem magam, mint diák egy kimerítő vizsga után, és csak akkor kezdtem megnyugodni, mikor az ügyintéző hölgy sebtiben átnézte a beadványt, és felettébb elégedett volt a látottakkal. Abban maradtunk, hogy jelentkezni fog, amint van konkrét ajánlata számunkra. Szerintem aki idáig eljut, már fél siker. A többit meglátjuk. Ha gyanúsan sokáig nem jelentkeznék, ne aggódjatok (ld. dubaji sejk és/vagy szervkereskedők), rossz pénz nem vész el!

Az otthonihoz képest egy nap csúszással nálunk is megkezdődött az iskola. Egyre növekvő izgalommal telt az utolsó hét, előző éjszaka szinte már aludni se tudott a gyerkőc, még az ébresztőórát is beállította magának, nehogy elkéssünk.

Reggel elsőként pattant ki az ágyból, felöltözött, megreggelizett, fogat mosott. Indulás előtt ellenőrizte, hogy az egyenruhája makulátlan, a cipője tiszta, az iskolatáska összekészítve.

Angolokat megszégyenítő udvariassággal társalogtunk, közben rákérdezett néhány fontosabb kifejezésre, ha netán szüksége lenne rá a nap folyamán. Azt sem mulasztotta el tudatosítani bennem, hogy az iskola már nem a gyerekmegőrzésről szól, az bizony magára az életre készít fel! Aztán még mindig hitetlenkedve nézegette magát a tükörben: mától tényleg iskolás! Nekem is meg kellett csípnem magam, nem csak álmodom-e. Ez valóban az én eleven kis rosszcsontom, vagy valami elit magániskolából szabadult cserediák? Egyetértőleg abban maradtunk, hogy jól megjegyezzük ezt a napot! Ennek örömére lőtt néhány szelfit a telefonommal, majd tanácsomra – mégse a vécé legyen a háttérben – a nappaliban is fotózkodtunk egyet.

A természet is átérezte a pillanat nagyságát, mert gyönyörű verőfényes napsütésben léptünk ki a ház ajtaján. Kényelmes tempóban, vidáman, hajszálpontosan a tervezett időben érkeztünk meg az iskolába.

A nebulók és szüleik már az udvaron gyülekeztek. Hamarosan megérkezett Mr. Powell, a tanító bácsink, akivel előző nap már megismerkedtünk, és széles mosollyal üdvözölt minket, majd bekísérte kis tanítványait az épületbe, ahová mi szülők már nem követhettük őket. Bátorítóan rámosolyogtam a fiamra, ő visszaintegetett, és már ment is a többiekkel.

Istenem! Az én kicsi nagyfiam elsős! Pontosabban az itteni iskolarendszerben kapásból harmadikos! Mintha kicsit időzavarba kerültem volna. Szinte késztetést éreztem, hogy ellenőrizzem, milyen évet is írunk most. A bölcsődei, óvodai beszoktatással és a reggeli indulással kapcsolatos rémképeim kezdtek elhomályosulni. Azon se lepődtem volna meg, ha a filmbéli doki az időgép-autójával egyszer csak mellettem terem és közli velem, hogy van egy kis gubanc, sürgősen vissza kéne menni a jövőbe/múltba, mert valaki valamit nagyon megkavart.

Egyébként az iskola és a tanító bácsi kifejezetten szimpatikus (remélem ez a szimpátia hosszú távú és kölcsönös lesz, igazán nem venném a lelkemre, ha miattunk pár hónap múlva úgy döntene, hogy visszaadja a diplomáját). A harmadik évfolyamon két osztály van. De nem csak úgy snassz „a” és „b”, kérem, van nekik becsületes nevük is: Tarajos gőték és Ebihalak. A mi ivadékunk rendszertanilag az Ebihalakhoz lett besorolva. Szerintem cuki!

Lassan telt a nap, alig vártam, hogy érte menjek és meghallgassam az élménybeszámolóját. Délután szülőtársaimmal együtt úgy vártuk kicsikéinket az iskolaudvaron, mint reptéren a régen látott rokonokat. Az én drágám is boldogan szaladt felém, és kérdésemet meg sem várva annyit mondott: „Hát ez kalandos nap volt!”. Ezt én pozitív kritikának vettem, de nem az volt. Ugyanis szegénykém a délelőtt folyamán többször is eltévedt az épületben, a szüneteket így többnyire kétségbeesett bolyongással töltötte. Próbáltam nyugtatni, hogy ilyen bárkivel előfordul, pláne az első nap. (Tudnék mesélni… Én például általánosban végig egy rakás szerencsétlenség voltam. Mindig én voltam a leglassúbb, ha tesi óra előtt/után öltözni kellett, és a szintidőm máig sem sokat javult. Vagy ha az osztályteremben „n” darab gyerek volt és csak „n-1” szék, akkor az én székem volt az egyenletben a mínusz egy. De lám, mégis ember lett belőlem.) Szóval no para.

Remélem, ez a kis incidens nem veszi el a kedvét a folytatástól, és pár hét múlva már csak nevetni fog az egészen. Akkor este mindenesetre már korántsem volt annyira lelkes, hogy másnap is mennie kell. Egyelőre ennyi a sikersztori, de legalább megnyugodhatok, hogy a tér-idő kontinuum visszazökkent a rendes kerékvágásba.

Na kérem, itt vagyunk! Mint említettem, családilag, határozatlan időre elhagytuk az országot, aminek okait most nem részletezném, mindenkinek megvan erről a maga külön bejáratú elképzelése és véleménye, így nem rabolnám ezzel a drága időtöket. Inkább egy kis helyzetjelentéssel érkeztem, összefoglalandó az elmúlt időszak eseményeit.

A készülődés...

Férjem már hetekkel korábban kiment, hogy előkészítse kis családjának a terepet. Következésképpen én maradtam otthon a „rossz zsaru”, és míg fiammal szép lassan az őrületbe kergettük egymást, Apa fotóját úgy puszilgatta esténként az a kis pupák, mint valami szentképet. :)

Azért próbáltam tartalmassá és emlékezetessé tenni számára az otthon töltött nyarat. Igyekeztünk minél több időt tölteni a családdal, jöttünk-mentünk, gyűjtöttük az élményeket. Utolsó programjaink egyike az volt, hogy megnéztük a Minyonokat a moziban. Mint kiderült, a történet egy része Londonban játszódik, ahol a gonosz főhős egy rövid prezentáció keretében újdonsült segédeinek e szavakkal mutatta be a leendő célpontot, magát a királynőt: „Ez a penészvirág irányítja az egész kócerájt.”

Rögtön meghűlt ereimben a vér! Tuti ez lesz az a mondat, ami mélyen bevésődik a kölök emlékezetébe, hogy a legalkalmatlanabb pillanatban süsse majd el a poént bent a suliban valamelyik szünetben. Jó, jó, lefordítani egy darabig még nem tudja, de az ördög nem alszik, lesz ő még perfekt angolból, és mi van, ha akkor bukkan majd fel ez a kis részlet emlékei valamely rejtett bugyrából… Minden szülő tudja, hogy a gyerekek hírhedten jól tudnak időzíteni. Ezt megelőzendő, jó alattvalóként már most elhatárolódom a felségsértés bármiféle gyanújától, és felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy Őfelsége nem penészvirág, továbbá Anglia sem nevezhető távolról sem kócerájnak. Ha bármi ehhez hasonló állítás hagyná el gyermekem száját, az csak és kizárólag a nevezett filmből származó idézet lehet. Remélem, ezzel jó előre tisztáztam is minden kellemetlen félreértést. Lapozzunk.

Az utazás...

Hosszas várakozás után elérkezett az indulás napja. A repülőtéren – miután sikeresen becsekkoltunk és a kötelező mozgólépcsőzést is kipipáltuk – összeismerkedtünk egy fiatal lánnyal, aki most repült először, nagyon izgult és teljesen elveszettnek érezte magát, ezért felajánlottam neki, hogy tartson velünk. Utólag be kell ismernem, velünk rossz lóra tett, mert minden jó szándék ellenére úton-útfélen elhagytuk szegényt. Hol őt irányították másik sorba, hol minket, hol csak úgy sodródtunk az eseményekkel meg a tömeggel, és izgalmamban nemes egyszerűséggel megfeledkeztem róla. Mentségemre legyen mondva, én sem utaztam még úgy külföldre, hogy két bőrönd, három táska plusz egy kiskorú lett volna a gondjaimra bízva annak minden egyes tartozékával együtt (pulóver, játék, étel-ital stb.). Ez úton szeretnék bocsánatot kérni a lánytól, és megköszönni neki, hogy közvetlenül a beszállás előtt vigyázott a csomagjainkra, amíg a drágámnak sürgős dolga akadt a mellékhelyiségben. Erősen remélem, hogy rendben megérkezett ő is, mert a leszállás és az útlevélvizsgálat után végleg nyoma veszett…

A repülés köszönjük, remekül telt. Igaz, közben többször is hálát adtam, amiért szinte csak a szomszédba utaztunk. A mintegy kétórás út alatt a feszült várakozás elérte maximumát a gyerkőcnél, pedig az egyhelyben ülés alapesetben sem az erőssége, hogy finoman fogalmazzak. Először naivan azt gondoltam, az ablak mellett kellőképpen le lesz kötve a figyelme. Ez így is volt… teljes tíz percen keresztül. A maradék időben megdöntötte a „hányféle különböző pozitúrát lehet felvenni egy ilyen kis p…csányi helyen” rekordját. Közben evett, ivott, játszott, végigtanulmányoztuk az előttünk lévő piktogramokat és a szóba jöhető vészhelyzetek forgatókönyveit, beállítottuk a légkondi fúvókáját, helyet cseréltünk, ott is beállítottuk a fúvókát, sétálni ment (a mellettünk ülő fiatalemberen keresztül oda-vissza vagy háromszor), beszélgettünk (különös tekintettel a „Mikor érünk oda?” örökzöld témakörre), újra visszacseréltük a helyünket (a tőle származó morzsák rámtapadva követtek), megszerelte az előttünk ülő bácsi háttámláját annak legnagyobb örömére, füldugulás ellen cukrot szopogatott (nyilván nem csak egy darabot, de hát egy cukor nem cukor, főleg ilyen indokolt esetben), megint sétálni ment, még utoljára (én nem akartam a szomszédos srácon keresztülmászni minden egyes alkalommal, ezért nem kísértem el, csak imádkoztam, hogy ne nyúljon semmihez, nehogy az utazás váratlan fordulatot vegyen, és élesben kelljen alkalmazni az imént megismert életmentő eszközöket). Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, így végül a tervezett helyen és időben landoltunk.

Most újra együtt a család, ismerkedünk a környékkel, tervezgetünk. A fejleményekről később számolok be. Az időjárásról meg csak annyit, hogy – ellentétben az angolokkal – nem akarok róla beszélni…

Ha netán az a gyanús érzése támadt mostanság a nyájas olvasónak, hogy a posztok némiképp megritkultak, akkor megnyugtatásul közlöm: a hiba nem az Ön készülékében van. A helyzet ugyanis az, hogy számos változás várható a blog háza táján.

Az iskolakezdés amúgy sem egyszerű történet, de mi ezt megfejeltük még egy kicsivel, és úgy döntöttünk, külföldre helyezzük székhelyünket. Ebből következően sok izgalmas kaland várható a közeljövőben, melyeket szándékaim szerint ezen a helyen továbbra is megosztok majd a kedves érdeklődőkkel.

Addig is apróbb életjeleket a Facebookon találhatnak az értünk aggódók. :)

Üdvözlettel:

Anya

Nem tudom, kinek milyen élményei fűződnek a nyári táborozáshoz, de biztos vagyok benne, hogy személyiségtől, korosztálytól és számos egyéb tényezőtől függően erősen megoszlanak a vélemények.

Szüleimnek például szent meggyőződésük, hogy nincs annál nagyobb buli, mint hasonló korú fiúkkal-lányokkal együtt ülni a tábortűz körül és úttörődalokat énekelni. Ebből következően nem vonom kétségbe a jó szándékot, melytől vezérelve negyedikes koromban először fizettek be egy egyhetes gyermektáborba, ahol egy-két ismerősnél többet nagyítóval sem lehetett találni, de hát mily nagyszerű lehetőség ez új embereket megismerni, ugyebár! Csak az volt a bökkenő, hogy én akkoriban még egyáltalán nem voltam az az ismerkedős típus. Ennek köszönhetően a vonat még el sem hagyta szülővárosom határát, máris reménytelenül elárvultnak éreztem magam, és könnyek között bámultam az elsuhanó tájat. Szerencsére ifivezetőnk hamar szárnyai alá vett, úgyhogy lassacskán beletörődtem sorsomba, de még így is kábé annyira voltam lelkes, mintha a gulágra vinnének marhavagonban.

Megérkeztünk a Balatonhoz. Árnyas fák alatt takaros kis faházikók vártak ránk puritán egyszerűséggel berendezve, amin csak és kizárólag emeletes ágyak értendők, melyek fakeretén ki tudja, hány évtizedre visszanyúló üzenetek adtak hírt a mindenkori beutalt lelkiállapotáról: „Itt szenvedtem 7 napig.”, „Ilonka, szeretlek!”, „Hülye Pisti!”, hogy csak a szalonképesebbeket említsem.

A kaszárnya fílinget tovább erősítette a felszerelés kiosztása. Sorban megkaptuk az egy főre jutó ellátmányt: az ágyneműnek kevéssé nevezhető lópokrócot és az enyhén viseltes lepedőt. Mi tagadás, az elkövetkezendő éjszakákat a szúnyogok és a szúrós pléd egyaránt felejthetetlenné tették.

Másnap már kellemesebb programnak ígérkezett a strandolás. Kiosztották a fürdősapkákat, melyeknek szerepe elméletileg az volt, hogy messziről láthassák kísérőink, kik tartoznak a csapathoz, nehogy véletlenül vagy készakarva dezertáljon valamelyikünk. A fejfedők a nyolcvanas években fellelhető választék teljes skáláját felölelték, mindenki színes, gumiszagú úszósapkát cuppantott a fejére, kivéve engem, akinek már nem jutott ilyen menő cucc, csak egy kiszuperált, zöld színű, kötözős, rohambilire emlékeztető vászon sapi.

Azért le a kalappal, keményen tűrtem a viszontagságokat. A táborból hazaküldött, szüleim házában máig megtekinthető képeslapon szűkszavúan adtam életjelet magamról, a legkisebb zokszó nélkül biztosítva az otthon maradottakat arról, hogy velem minden a legnagyobb rendben, és az idő is jó.

Teltek a napok, és végül csak-csak eltelt a ránk kiszabott egy hét. Bár sok pozitív emlékről, csínytevésekről, szerelmekről, életre szóló barátságokról nem tudok beszámolni, az esti tábortűz tényleg nem volt rossz.

Az utolsó nap azért még tartogatott számomra némi kellemetlenséget. Mikor le kellett adni az ágyneműket, egyszer csak kérdőre vontak, hol van a másik lepedő. Elsőre a kérdést sem értettem. Milyen másik? Hát hány lepedőn szoktak ezek aludni? Én egyet kaptam, kérem! Tessék, itt is van! De a táborvezetők kitartóan bizonygatták, hogy minden gyereknek kettőt adtak: az egyiken feküdni kellett, a másikat pedig magunkra teríthettük, hogy ne közvetlenül a durva pokróc szúrja hamvas kis bőrünket. Szóval nekem valamiért ebből a luxusból sem jutott. Még jó, hogy nem fizettették ki a leltárhiányt a fagyipénzemből...

Néhány évvel később már húgommal együtt küldtek minket táborozni szerető szüleink. Mit mondjak, tesóm talán még nálam is nehezebben viselte a kényszerű távollétet. A mai napig váltig állítja, hogy tán bizony meg is szökött volna, ha én nem vagyok vele. Pedig ott már voltak egészen szórakoztató programok is, mint az éjszakai kirándulás (ahol akasztott embernek néztem a villanypóznát), vagy az esti buli (amire a nagyobb lányok segítettek elkészíteni a frizuránkat, de így is csak a petrezselyem árulásig jutottunk). Mindegy, sok vizet nem zavartunk, még jutalomkönyvet is kaptunk jó magaviseletünkért.

Talán újabb pár év elteltével már több izgalmat tartogatott volna számomra mondjuk egy egyetemi gólyatábor, de az valahogy pont kimaradt az életemből, így szaftosabb részletekkel nem szolgálhatok. Nekem tehát a táborozás egyet jelent a békebeli, retró hangulatú, ártatlan úttörőtáborokkal, a szívből utált, kötelező sorversenyekkel és a csak egy fokkal motiválóbb kézműves foglalkozásokkal. Nem tudom, a „mai fiatalok” hogyan vélekednek az ilyen közösségépítő megmozdulásokról, és mik a tapasztalataik e téren, de lehet, hogy nem is akarom annyira tudni. A végén még belepirulnék, pedig nem vagyok az a pirulós fajta. Egy szó mint száz, nem gondoltam, hogy valaha kiejtem a számon ezt az ellenszenves, álszent mondatot, most mégis megkockáztatom: „Más idők voltak azok!”

Mit szépítsem a dolgot, az én fiam bizony nem szeret óvodába járni. Sőt, mi több, már a bölcsit se komálta. Nem mintha antiszociális lenne – nagyon jól eljátszik akárkivel a játszótéren, az unokatesókkal is rendszeresen bandáznak –, de ha az oviról van szó, nincs az a meggyőző érv, amit fel tudnék hozni mellette. Ha választhatna, legszívesebben a mi szoknyánk/nadrágunk mellett töltené boldog gyermekéveit ahelyett, hogy egy csomó másik kiskölökkel, mindenféle nénikkel és az ő (szerinte, de időnként szerintem is) irracionális szabályaikkal vesződne.

Ebből adódóan a beszokás sem volt egy fáklyás menet. Minden reggel menetrendszerűen indult az alkudozás, majd az elválás pillanatában a szívet szaggató sírás, ami állítólag nem tartott öt percnél tovább, de az én hangulatomat aznapra garantáltan tönkrevágta. Egyrészt sajnáltam, hogy az én drága szentemet ennyire megviseli a hiányunk, másrészt nem értettem és naphosszat azon töprengtem, hogy egy ilyen vagány, kiegyensúlyozott gyerek mit van úgy odáig napi pár óra távollét miatt, ráadásul egy olyan helyen, ami elvileg maga a kánaán: sok gyerek, még több játék, haverok, buli, kakaó. Hát nem fantasztikus?! Úgy látszik, annyira mégsem. Legalábbis nem mindenkinek.

Még ma is hitetlenkedve hallgatom más anyukák beszámolóit, akiknek a gyerekei egyenesen imádják az ovit, és a nyári szünet vége felé már elvonási tüneteik vannak. Bezzeg nálunk! A sírások ugyan már megszűntek, de a kitörő lelkesedéstől így is igen messze állunk. Próbáltam végiggondolni, mi lehet ennek a hátterében, számos okosságot elolvastam, szakértők véleményét is kikértem, de semmi érdemlegeset nem sikerült kideríteni. Ő ilyen, és kész.

Most meg lám, alighogy belerázódtunk, már el is jött a búcsú ideje: elballagott a nagyfiú! Az ünnepi műsor alatt sok könnycseppet nem ejtett (velem ellentétben), de legalább nem hazudtolta meg önmagát. Egy ásítás és egy tüsszentés szerintem még pont belefért. Miért épp ez az alkalom legyen más, mint a többi? A verset viszont csont nélkül szavalta! Hát csoda, hogy majdnem elbőgtem magam?! Hol van már az a kis törpicur, aki háromévesen átlépte az óvoda kapuját! Mennyi minden történt azóta! Szegény óvó nénik vajon hány ősz hajszállal gyarapodtak a négy év alatt? És vajon ki várta jobban ezt a napot, utódom vagy ők? Mindenesetre őszintén remélem, idővel mindenki csak a szépre emlékezik majd, mikor a reggeli kiflijére pillant (ez ugyanis gyermekem óvodai jele)!

Ha a fiamat kérdezitek, miért lesz jobb az iskola, két válasz lehetséges: 1. nem lesz ott XY néni; 2. nem kell ebéd után aludni.

Kívánom neki, hogy a mindenütt jelen lévő, időnként mindannyiunk életét megkeserítő XY nénik és bácsik, tanárok, kollégák, főnökök ne szegjék kedvét, és minden helyzetben megállja a helyét a jövőben. Akár ügyes kezű autószerelőként, akár diplomás mérnökként, nekem édes mindegy, a lényeg, hogy örömét lelje abban, amit csinál. Bárhova sodorja is a sors, tudom, hogy képes lesz véghezvinni bármit, ha nagyon akarja. (Persze hosszú út áll még előtte, de most kétségtelenül elért egy fontos kereszteződéshez. Ez pedig remek alkalom arra, hogy kicsit érzelegjen az ember és elmerengjen a távlati lehetőségeken. Nézzétek most ezt el nekem! Ígérem, nem sok ilyennel foglak fárasztani titeket.)

Ami pedig a délutáni alvást illeti, majd visszasírja még!

Mindezek fényében kíváncsian és izgatottan várom az iskolakezdést. Valami azt súgja, lesz még miről írnom ezután is. De addig is élvezzük ki a nyarat, amennyire csak lehet!

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ, KÁCIÓ, AKÁCIÓ, VAKÁCIÓ!

Nem akármilyen nap ez a mai! Ünnepélyesen jelentem, kiléptem a komfortzónámból, bármit jelentsen is ez, ugyanis pár órája, mintegy 700 ember előtt én tolmácsoltam egy megnyitó ünnepséget.

Hogy miért olyan nagy szám ez? (Mármint nem a 700, bár az se piskóta, hanem hogy egyáltalán ilyesmire vetemedtem.) Elmesélem.

Adott egy cég és egy nagyszabású rendezvény, melyre 30 ország sportolóit várják. Egyértelmű az alaphelyzet: itt bizony tolmácsra lesz szükség. Mivel szegény szervezőknek kisebb gondja is nagyobb ennél, nem sokat agyalnak, máris kész a megoldás: minek fogadjunk fel egy vadidegent, mikor házon belül is találunk erre alkalmas személyt. Ott van XY bácsi lánya, ő állítólag perfekt beszéli a nyelvet, sőt, külföldön is járt! Tökéletes! Akkor ezt kipipálhatjuk a teendők listájából, és valószínűleg a költségeken is jócskán spóroltunk. Jöhet a prémium!

Igaz, hogy XY bácsi lánya – noha valóban tud angolul – foglalkozását tekintve NEM tolmács, de ne akadjunk fenn ilyen semmiségeken! Megoldja ő, ügyes lány. (Ha ti mondjátok...)

A helyzet iróniája az, hogy néhány éve megszerezhettem volna a tolmács képesítést, de félúton bölcsen beláttam, hogy ez nem az én műfajom. Nyelvtudás ide vagy oda, egész egyszerűen fizikailag alkalmatlan vagyok rá. Ugyanis betegesen rettegek az ilyenfajta nyilvános szerepléstől, ami jellemzően beszédközpontom azonnali és teljes lebénulását eredményezi. Márpedig egy tolmácsnál ez nem túl előnyös, lássuk be.

Jaj, ugyan már, miért ne tudnád megcsinálni? Mi ez a kishitűség és önbizalomhiány? Jól tudsz angolul, nem? Ennyivel el is volt intézve, és a kutyát nem érdekelte, hogy mondjuk ez egy külön szakma, nem véletlenül…

Innentől kezd érdekessé válni a dolog. Először reflexből a menekülési útvonalakat vettem számba, de az ember lánya mégsem hagyhatja cserben a szüleit (értsd: a szülei főnökét), tehát ez az opció kilőve. (Ugye, mondom én, hogy rendes lány ez! Nyugi srácok, minden el van intézve!) Lázasan járt az agyam, de egyre csak az a kép ugrott be, ahogy Mr. Bean női változataként állok a közönség előtt: „Ladies and Gentlemen”… ööö… snitt. Nem, nem, muszáj kitalálnom valamit!

Talán a ruha. Ha elég merész az öltözékem, elérhetem vele, hogy azt figyeljék, amit (ki)teszek, és ne azt, amit mondok. De szerencsére győzött a józan ész, és sikerült belőnöm az arany középutat: egy szoknya-blúz kombót nejlonharisnyával. Ehhez persze magassarkú dukál, úgyhogy elővettem vadonatúj alkalmi cipőmet (melynek valójában csak az  állapota vadonatúj, amúgy egy éve a szekrényben várja az „alkalmat”, ami talán ez lesz az első és utolsó). Eh, elég a siránkozásból, ideje készülődni! A helyzet határozottan megkövetelt egy alapos szőrtelenítést. Ezt illetően talán picit túlzásba estem, de úgy gondoltam, ha elájulok és kórházban kötök ki, még hálás leszek magamnak ezért.

Istenem, előbb ugornék ki egy repülőből, mint ez… Mindegy, össze kell szednem magam, nincs mese! Vajon mi segíthet a lámpaláz legyőzésében? Valahol azt írják, hagyjam, hogy az adrenalin szétáradjon az ereimben. Anyád! Két napja más se kering bennem! Többen azt tanácsolják, próbáljam magam kívülről nézni. Nagy segítség, mondhatom! Egyrészt elkeserítő a látvány, ahogy gyámoltalanul áll ott ez a szerencsétlen, aki ráadásul én vagyok, másrészt addig ki fog gondolkodni meg beszélni helyettem?! Pánik üzemmódba kapcsolt agyam működőképes területe már így is borsónyira zsugorodott. Most bocs, de végképp nem engedhetek meg magamnak egy ilyen multitaskingot!

Valahogy mindenképpen le kellene nyugodnom. Kell valami, ami kicsikét ellazít. Nyugtatót mégse akarok bevenni, viszont… egy jól időzített feles nem is hangzik nagy hülyeségnek. Üvegbe szépen bekeverve, ártatlan üdítőnek álcázva. Ha lebuknék, azt hazudhatom, hogy a narancslé megbuggyant a napon. Ez az! Ez beválhat, van remény!

Tolmácsot akartok? Hát most megkapjátok! Laza leszek és vérprofi! Aztán majd a végén diszkréten félrevonulok infarktust kapni. Indulhatunk!

Utószó: Küldetés teljesítve, de ha igaz a mondás, mi szerint ami nem öl meg, az megerősít, most egy darabig ne nagyon jöjjön senki a közelembe, a saját érdekében! És kérem elküldeni azt a kicseszett diplomát!!!

SZEREPLŐK:

ANYA – Apa felesége

APA – Anya férje

GYEREK – Anya és Apa fia

Vasárnap reggel. Gyerek még pizsamában, birkózásnak álcázva nyúzza Apát a nappaliban. Anya már túl van két kávén, lassan kezdi felvenni a fordulatszámot, a konyhában szöszmötöl.

ANYA: Jöttök reggelizni?

GYEREK: Én még nem vagyok éhes.

APA: Még én sem.

ANYA: És ha csinálok egy tojásrántottát?

KÓRUS: Akkor igen!

Két perc múlva Gyerek már ott sündörög a konyhában.

GYEREK: Kész van?

ANYA: Még nincs. Jössz segíteni?

GYEREK: Jó, én keverem a tojást!... Hmm, finom!

ANYA: Ne így nyersen egyed!

GYEREK: Oké. Jaj, bocs, beleesett a villa…

Gyerek balra el. Apa lép a konyhába.

APA: Mit segítsek?

ANYA: Köszi, semmit.

APA: Ilyen kis lángon csinálod? Mikor fog így megsülni?

GYEREK (a szobából): Farkas éhes vagyok! Mindjárt éhen halok!

ANYA: Egy perc, és kész! Teríthettek!

Öt perccel később Apa tányérja már fényesre törölve. Gyerek kajájából alig hiányzik valami, de esküdözik, hogy egy falattal se bír többet enni, tele van. Anya némi fáziskéséssel még épp, hogy nekikezdett, de becsülettel eltünteti a saját adagja után a maradékokat is. És mire végez…

GYEREK: Úgy bekapnék még valamit!

Függöny.