Mit szépítsem a dolgot, az én fiam bizony nem szeret óvodába járni. Sőt, mi több, már a bölcsit se komálta. Nem mintha antiszociális lenne – nagyon jól eljátszik akárkivel a játszótéren, az unokatesókkal is rendszeresen bandáznak –, de ha az oviról van szó, nincs az a meggyőző érv, amit fel tudnék hozni mellette. Ha választhatna, legszívesebben a mi szoknyánk/nadrágunk mellett töltené boldog gyermekéveit ahelyett, hogy egy csomó másik kiskölökkel, mindenféle nénikkel és az ő (szerinte, de időnként szerintem is) irracionális szabályaikkal vesződne.
Ebből adódóan a beszokás sem volt egy fáklyás menet. Minden reggel menetrendszerűen indult az alkudozás, majd az elválás pillanatában a szívet szaggató sírás, ami állítólag nem tartott öt percnél tovább, de az én hangulatomat aznapra garantáltan tönkrevágta. Egyrészt sajnáltam, hogy az én drága szentemet ennyire megviseli a hiányunk, másrészt nem értettem és naphosszat azon töprengtem, hogy egy ilyen vagány, kiegyensúlyozott gyerek mit van úgy odáig napi pár óra távollét miatt, ráadásul egy olyan helyen, ami elvileg maga a kánaán: sok gyerek, még több játék, haverok, buli, kakaó. Hát nem fantasztikus?! Úgy látszik, annyira mégsem. Legalábbis nem mindenkinek.
Még ma is hitetlenkedve hallgatom más anyukák beszámolóit, akiknek a gyerekei egyenesen imádják az ovit, és a nyári szünet vége felé már elvonási tüneteik vannak. Bezzeg nálunk! A sírások ugyan már megszűntek, de a kitörő lelkesedéstől így is igen messze állunk. Próbáltam végiggondolni, mi lehet ennek a hátterében, számos okosságot elolvastam, szakértők véleményét is kikértem, de semmi érdemlegeset nem sikerült kideríteni. Ő ilyen, és kész.
Most meg lám, alighogy belerázódtunk, már el is jött a búcsú ideje: elballagott a nagyfiú! Az ünnepi műsor alatt sok könnycseppet nem ejtett (velem ellentétben), de legalább nem hazudtolta meg önmagát. Egy ásítás és egy tüsszentés szerintem még pont belefért. Miért épp ez az alkalom legyen más, mint a többi? A verset viszont csont nélkül szavalta! Hát csoda, hogy majdnem elbőgtem magam?! Hol van már az a kis törpicur, aki háromévesen átlépte az óvoda kapuját! Mennyi minden történt azóta! Szegény óvó nénik vajon hány ősz hajszállal gyarapodtak a négy év alatt? És vajon ki várta jobban ezt a napot, utódom vagy ők? Mindenesetre őszintén remélem, idővel mindenki csak a szépre emlékezik majd, mikor a reggeli kiflijére pillant (ez ugyanis gyermekem óvodai jele)!
Ha a fiamat kérdezitek, miért lesz jobb az iskola, két válasz lehetséges: 1. nem lesz ott XY néni; 2. nem kell ebéd után aludni.
Kívánom neki, hogy a mindenütt jelen lévő, időnként mindannyiunk életét megkeserítő XY nénik és bácsik, tanárok, kollégák, főnökök ne szegjék kedvét, és minden helyzetben megállja a helyét a jövőben. Akár ügyes kezű autószerelőként, akár diplomás mérnökként, nekem édes mindegy, a lényeg, hogy örömét lelje abban, amit csinál. Bárhova sodorja is a sors, tudom, hogy képes lesz véghezvinni bármit, ha nagyon akarja. (Persze hosszú út áll még előtte, de most kétségtelenül elért egy fontos kereszteződéshez. Ez pedig remek alkalom arra, hogy kicsit érzelegjen az ember és elmerengjen a távlati lehetőségeken. Nézzétek most ezt el nekem! Ígérem, nem sok ilyennel foglak fárasztani titeket.)
Ami pedig a délutáni alvást illeti, majd visszasírja még!
Mindezek fényében kíváncsian és izgatottan várom az iskolakezdést. Valami azt súgja, lesz még miről írnom ezután is. De addig is élvezzük ki a nyarat, amennyire csak lehet!
Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ, KÁCIÓ, AKÁCIÓ, VAKÁCIÓ!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.