Anya agymenései

Mint azt a vendéglátósok egybehangzóan állítják, valamint az év megfelelő szakában elhasznált fürdőruhák és strandpapucsok száma is alátámasztja, ritka gyenge nyarat tudhatunk magunk mögött. Ennek ellenére, vagy éppen ezért augusztus legvégén tettünk egy utolsó kísérletet a nyaralásra.

Választásunk egy kisebb, mégis sok turistát vonzó üdülőhelyre esett.

Szállásunk egy csendes zsákutca végén épült. A szépen berendezett házikóhoz egy bőbeszédű, de barátságos szomszédasszonyt is mellékeltek, akitől fél órán belül mindent megtudhattunk a környékbeliekről és az aktuális eseményekről. A legmélyebb benyomást mégis az tette ránk, hogy pár házzal odébb milyen békésen megfér egymás mellett – gyakorlatilag egy telken belül – a zálogház, a baptista imaterem és a kocsma, mely utóbbiból pazar kilátás nyílt a temetőre.

Miután berendezkedtünk, elindultunk felfedezni a terepet. Elsőként a helyi termálfürdőt vettük célba. Már a bejáratnál meglepődtünk, hogy kizárólag a mi néhány fős társaságunk alkotja a máskor kígyózó sort. Belépve pedig mintha egyenesen egy másik idősíkba csöppentünk volna.

A patinás strand hamisítatlan utószezoni hangulatot árasztott főszezoni árakon. A személyzet mindössze a már odakint megismert, dicséretesen kompromisszumkész parkolóőrből, egy úszómester-karbantartó-mindenesből és egy középkorú pénztáros hölgyből állt, aki – noha a gyerek szerint tényleg a középkor óta ott ülhetett az üvegkalitkájában – sok érdemleges információval nem tudott szolgálni a belépőjegy árán kívül. Nem is nyaggattuk tovább, hagytuk, hadd folytassa a bóbiskolást a következő tranzakcióig (vagy az erős késésben lévő szőke herceg érkezéséig).

A vendégek túlnyomó részét még a 80-as években felejthették itt kedves NSZK-s rokonaik. A lagymatag napsütésben békésen aszalódó matuzsálemek fő előfordulási helye természetesen a meleg vizes medence volt. Mivel a levegő hőmérséklete igencsak behatárolta az amúgy is szűkös lehetőségeket, mi is beültünk a termálvízbe punnyadni, miután több-kevesebb sikerrel meggyőztem magamat arról, hogy a benne lebegő apró részecskék minden bizonnyal gyógyhatású ásványi anyagok. Utódunkat mindez cseppet sem zavarta, gyerekmedence híján boldogan lubickolt, és szörnyülködésemről tudomást sem véve időnként a feje búbjáig merült a meghatározhatatlan színű és szagú lábvízben. Amíg saját levünkben főttünk, egy vicces jelenetnek is szemtanúi lehettünk: egy férfi kislányát igyekezett átemelni a medence korlátján, amikor egy rosszul kivitelezett mozdulatnak és a bő szabású fürdőnadrágnak köszönhetően olyan látvány tárult a pont derékmagasságban lévő, elmélázva ücsörgő néni elé, amire az ő korában már a legkevésbé sem számított.

A forgalom visszaesését mi sem mutatta jobban, minthogy a közelben működő, Férjmegőrző névre hallgató vendéglátóipari egység szinte kongott az ürességtől. Férjeink ezt felhívásnak vették, és rögvest beültek egy sörre azzal az átlátszó indokkal, hogy feltérképezik az étkezési lehetőségeket. Miután kiderült, hogy a büfé már csak a maradékokból tart „végkiárusítást”, jobbnak láttuk ebédelési célzattal más hely után nézni.

Bár végül csak jóllaktunk és kellemesen múlattuk az időt, egyetlen dolgot még hiányoltam: a zenét. Kívánságom váratlanul teljesült, mikor a hangszórókból felcsendült egy gyászos klarinétszóló. Gyanakodva hallgattam egy darabig, mire rájöttem, honnan olyan ismerősek a dallamok. Valóban temetési zene volt. Még néhány szövegrészletet is fel tudtam volna idézni, ha nagyon akarok, de nem akartam. Az üzenet mindenesetre átjött: ideje búcsút mondani az idei nyárnak.

A kissé szürreális kiruccanás után mégis szép emlékekkel, feltöltődve tértünk haza, úgyhogy elhatároztuk, jövőre sem megyünk a Bahamákra. Minek? Sok pénzért pihenni, érdekes dolgokat látni, jól szórakozni és felejthetetlen élményeket szerezni itthon is lehet. :)