Anya agymenései

Készült az ujgyerekruha.hu webáruház számára, 2014. december 4-én.

Fiatal házasok voltunk még, mikor egy baráti párral és 8 hónapos kisfiukkal közösen nyaralni mentünk. A babát már mi is tervezgettük akkoriban, így nagyon tanulságos volt a több órás autóút és a néhány együtt töltött nap.

A fiúcska, akit születése óta ismerek, már kisbabaként igazi egyéniség volt. Egyértelműen tudtára adta környezetének, ha neki más elképzelései voltak valamiről. Mivel én is hátul ültem, a lehetőségekhez mérten próbáltam őt szórakoztatni, amikor csak igény volt rá. Igazán kitettem magamért, de egy idő után így is nagyon unta magát szegény. Egy ordító csecsemő és négy frusztrált felnőtt egy kocsiban,az úti cél pedig elérhetetlennek tűnő távolságban… Mint megtudtuk, ilyen vészhelyzetben egyetlen dal működött a kicsinél: a Vuk. Így esett, hogy a „fürgerókalábakat” az odaút alatt több tucatszor énekeltük el kórusban, számtalan verzióban, aminek következtében soha többé nem tudtam ugyanúgy tekinteni a mesebeli ravaszdira, mint azelőtt.

Végül csak odaértünk. Anyuka előtt le a kalappal, mindvégig precízen vezényelte a dolgokat, gondosan követve a gyereknél kialakult napi rutint. Na mármost náluk a rutin részét képezte az éjjeli virrasztás is, mert a baba enyhén szólva nem volt valami jó alvó. Már hajnalok hajnalán ugrasztotta az ősöket, akik felváltva tartottak mellette ügyeletet. Természetesen ezt a kedves szokását a gyermek az üdülés ideje alatt is megtartotta. Mi viszont a férjemmel jót aludtunk, így ebből a küzdelemből semmit nem érzékeltünk, csak utólag, hallomásból értesültünk az éjszakai eseményekről.

Egyik reggel, mire mi is kikecmeregtünk az ágyból, a szülők begyógyult szemmel, de üdvözült mosollyal újságolták az örömhírt: „Felállt!” Ööö, oké. Jaaa, hogy a gyerek! Életében először! Ez igen! Szóval mi erről is lemaradtunk. Ki korán kel, ugyebár…

Mindent egybevéve nagyon klassz vakáció volt, sikerült kihozni belőle a maximumot. Nyár, tengerpart, barátok. Ez az élet! – gondoltuk mi, akiknek az (úton-útfélen történő) pelenkázás, etetés, továbbá a babakocsival való egész napos szlalomozás és az ezek mögött álló kőkemény logisztika még nem volt több mint puszta kuriózum.

Hazafelé jövet úgy időzítettünk, hogy a kicsi lehetőleg átaludja az utat, így este indultunk el. Ez jó döntésnek bizonyult, leszámítva azt az apró körülményt, hogy a több száz kilométert síri csendben kellett megtennünk, nehogy felébresszük az alvó oroszlánt. Ha erről időnként megfeledkezett valaki, a szigorú anyuka – nyilván mindannyiunk érdekében – azonnal rendre utasította a társaságot.

Mikor szerencsésen megérkeztünk, elbúcsúztunk a többiektől, felhordtuk a bőröndöket, tettünk-vettünk, majd végre kényelembe helyeztük elgémberedett tagjainkat. Otthon, édes otthon, újra kettesben. Valami mégis olyan furcsa… És ekkor vettük észre, hogy a befenyítés igencsak hatékony volt, ugyanis a kocsikázás óta egy árva kukkot se szóltunk egymáshoz.

Ezt a kis történetet azóta is mosolyogva idézzük fel, ha szóba kerül a téma. Két külön világ találkozása, minden értelemben. Más ország, más kultúra, múlt és jelen izgalmas egyvelege. Két család, két élethelyzet. „Időszámításunk előtt” még csak halvány sejtéseink voltak, mi vár ránk, ha majd szülők leszünk. Aztán nem sokkal később mi is megtudtuk, de azóta sem bántuk meg (kivéve egy emlékezetes, már hármasban megtett vonatkirándulást pár évvel ezelőtt, amikor kifejezetten közel álltunk a megbánáshoz, de nem szívesen rontanám el ezt a kellemesen közhelyes végszót :).