Egy rövidke mondat, mely egy egész korszak szimbóluma lehetne és az anyaság minden szépségét magában hordozza, ám varázsa erősen megkopik az évek során, lévén a nevezett időszakban az amúgy imádott gyermek szájából több ezerszer is elhangozhat.
Egy átlagos nap…
„Anya, nézd!” Megnézed, megdicséred, örvendeztek. (Azt felejtsd el, hogy legalább megközelítőleg ki tudod húzni belőle, mit szeretne ilyen halasztást nem tűrően megmutatni. Bármi legyen is az, csak és kizárólag személyesen tekinthető meg, és a helyszínen dől el, hogy egy világra szóló attrakcióról, egy frissen felfedezett állatfajról vagy éppen élet-halál kérdéséről van szó.)
Fél perc múlva: „Anya, nééézd!” Megnézed. Ugyanaz, mint az előbb. Újra megdicséred.
Egy perc sem telik bele: „Anya, ezt nééézd!” Érdeklődésed lankadni kezd, nem ugrasz azonnal, de ő folytatja. „Anyaaa, nééézd!!!” Jó, megnézed. Még mindig ugyanaz. Az ováció mérsékelt, és megkéred, negyedszerre ne ugrasszon, ha nem muszáj.
Újabb fél perccel később: „Anyaaaaa! Ezt nézd!!!” A távolból biztosítod támogatásodról, de ennyivel nem éri be. „Gyereee, ezt tényleg látnod kell!!!” Megint bedőlsz, megnézed. Magadban rezignáltan konstatálod, hogy a mutatvány így laikusként még mindig változatlannak tűnik az eddigiekhez képest.
Ötödszörre, mire végre tökéletesre csiszolta a technikát, már NEM VAGY HAJLANDÓ megnézni a bemutatót. Hát milyen anya vagy te?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.