Anya agymenései

Nem bírom a fájdalmat és meglehetősen beszari vagyok. Ez van, nem tagadom. Le a kalappal azok előtt, akik önként és dalolva, önmegvalósítási szándékkal, esztétikai megfontolásból képesek kés és/vagy tű alá feküdni. Persze vannak, akik indokolatlanul túlzásokba esnek, de lelkük rajta, végül is a saját testükről van szó, én aztán senkit nem ítélek el emiatt. Sőt, bevallom, néha én is eljátszom a gondolattal, hogy tökéletesnek az idő múlásával egyre kevésbé nevezhető porhüvelyemet alávessem egy kis optikai tuningnak, de ez idáig nem éreztem elérkezettnek a megfelelő pillanatot. A testmódosításnak egyetlen megjelenési formája látható rajtam idestova 30 éve, ez pedig a fülbevaló behelyezésére szolgáló lyuk (szigorúan 1 db/fül). De még ennek beszerzése sem ment minden zökkenő nélkül…

A 80-as évek derekán járunk. Iskolai szünet lehetett, mert húgommal együtt apukám munkahelyén töltöttük a napot, ami mindig izgi program volt számunkra. Ez az alkalom viszont különösen emlékezetesre sikerült, ugyanis apu egy hirtelen ötlettől vezérelve feltette az ötmillió forintos kérdést: szeretnénk-e fülbevalót, ergo mit szólnánk egy füllyukasztáshoz. (Mivel egész addig nem végezték el rajtunk ezt a barbár szertartást, így kisiskolás korunkra teljesen kézenfekvő volt, hogy legfőbb ideje átesni a tűzkeresztségen, ha nem akarunk később csini fülbevaló helyett öregnénis klipszet hordani életünk végéig.)

Igenlő választ adhattunk, mert munka után kézen fogott minket, és besétáltunk egy szépségszalonba. Na, szépség ide vagy oda, mi már itt erősen meg voltunk szeppenve. Apu megpróbált belénk bátorságot önteni, majd megkérdezte, melyikünk szeretné kezdeni. Nem volt nagy a tolongás, de egy kis győzködés után húgom hősiesen bevállalta az első áldozat szerepét. Beült hát abba a bizonyos székbe, a hölgy pedig filctollal megjelölte a fülcimpáján a leendő lyuk helyét. Ekkor került elő a fülbelövő pisztoly… Tesóm villámgyorsan felmérte a helyzetet és ösztönösen cselekedett: az utolsó pillanatban egy jól irányzott, akcióhősöket megszégyenítő mozdulattal kiütötte a „támadó” kezéből a neki szegezett „fegyvert”, amiből célt tévesztve repült el a „töltény” (a bekészített fülbevaló). Én ezen a ponton úgy éreztem, eleget láttam, és eszem ágában sem volt másodikként próbálkozni, no meg a személyzet tetszését sem nyerte el a rögtönzött önvédelmi bemutató, ezért sűrű bocsánatkérés és az elgurult fülbevaló négykézláb történő megkeresése után megszégyenülten távoztunk a helyszínről.

Az esetet követően jó ideig nem feszegettük a fülbevaló-kérdést, de szerencsére kihevertük a traumát, és végül egyikünknek sem kellett klipszet hordania. Ebből csak azt akartam kihozni, hogy ami késik, nem múlik. Nem vagyok reménytelen eset, csak megfontolt, későn érő típus. Lesz egyszer még nekem is dögös tetkóm és helyes kis nózim. Egyszer… Talán…