Anya agymenései

Kapitális freudi elszólással indult a reggel.

– Remélem ma is olyan rendes gyerek leszel, mint tegnap! – mondtam a fiamnak azzal a hátsó szándékkal, hogy legalább egy halvány ígéretet kiprovokáljak tőle. Erre ő csillogó szemekkel, csupa jó szándékkal azt akarta válaszolni, hogy „persze, anyu, így lesz, figyeld csak meg", de végül ez lett belőle:
– Na, akkor azt lesheted!

Először elkerekedett a szemem, de gyorsan tisztáztuk, mit is jelent pontosan ez a kifejezés. Szerencsére megnyugodhattam, mert azonnal helyesbített, és biztosított róla, hogy megtesz minden tőle telhetőt.

Nem tehetek róla, a lelkemnek szüksége van erre a kegyes kis hazugságra megerősítésre. Ettől kezdve egész nap ebbe a szalmaszálba kapaszkodok, és délutánonként az ovi felé sietve azért fohászkodok, nehogy egy újabb panaszáradattal fogadjon az óvó néni. Ha nincs említésre méltó esemény, azt egyértelműen dicséretnek könyvelem el, és mázsás súly esik le a szívemről. Ilyenkor mintha még a madarak is szebben csiripelnének, és legalább három centivel a föld felett lebegek. (Most tekintsünk el attól az eshetőségtől, hogy talán mégis történt egy s más, ami majd csak később fog kiderülni. Ó, boldog tudatlanság!)

Az eufória tovább fokozódik, amikor az ovis környezetből kiszakadva kettesben maradunk, és még mindig nyoma sincs a szokásos őrületnek (idétlenkedés, rászólás, rendetlenkedés, rászólás, kérés fül melletti elengedése, hangosabb rászólás, ne csináld, így csináld, miért csinálod, már megint, csakazértis, ne kezdd el, fejezd be, ezt kitől tanultad stb.), ehelyett teljesen normális emberek módjára, kézenfogva sétálunk és beszélgetünk, nevetgélünk!

Pedig eme csodás átalakulás a legváratlanabb pillanatokban képes megtörténni. Bár feltételezem, a „megjavulás” hosszabb-rövidebb időszakát a legintenzívebben azok a családok élik át, akiknél a gyermek ideje nagy részét nem ebben a stádiumban tölti.

Én magam is élénken emlékszem egy konkrét napra, amikor lehetett valami a levegőben, mert több ilyen rendkívüli eseménynek is tanúja voltam.

Az egész azzal kezdődött, hogy mikor a fiamért mentem az oviba, egy csodálatos, saját készítésű festménnyel örvendeztetett meg (pedig, mint tudjuk, a festés és a rajzolás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé). Az óvó néni is érezhette a pillanat jelentőségét, mert azon melegében laminálta is az alkotást, hogy sértetlenül megőrizhessük az utókor számára.

Aztán itthon folytatódott a meglepetés-sorozat. Mikor evéshez készülődtünk, a gyerkőc leültetett az asztalhoz, és saját kezűleg szervírozta a vacsorát, amit az ő kifejezett kérésére gyertyafény mellett költöttünk el.

De még a fürdetés is tartogatott váratlan fordulatot! A gyerek vígan játszott a kádban, majd egyszercsak kikiáltott: „Gyere Anya, el fogsz ájulni!" Mivel pánikolós típus vagyok, már egy ilyen bevezetőtől is hajlamos vagyok frászt kapni, de most nem a fürdőszoba pillanatnyi állapota miatt esett le az állam... Hajat mosott! Egyedül! Amit máskor csak hosszas rábeszélés után sikerül abszolválni, most önként, dalolva.

Aztán sokáig nem tudtam eldönteni, vajon kezdjek komolyan aggódni, hogy a fiamat elrabolták az ufók, vagy csak élvezzem ki a nap hátra lévő minden pillanatát. Ki tudja, mikor lesz legközelebb megint ilyen kedvező a csillagok állása?

Az ilyen pillanatok adják vissza a szülőnek a hitet: van még remény! Még akkor is, ha a gyerek saját bevallása szerint nem is akart jó lenni, csak valahogy most így sikerült. :-)